A lefelé haladó spirál

Valamikor marxizmus és szocialista önigazgatás órán hallottam, hogy Marxék a hegeli filozófiát a feje tetejéről a talpára állították. Azt hiszem, hogy pillanatnyilag a magyar kisebbségek, de számos más kisebbség kezelése, életlehetőségeinek alakítása is a feje tetején áll, azaz talpra kellene állítani. Ez könnyen megállapítható, hiszen ha ez nem így volna, akkor nem csökkenne a kisebbségi magyarok száma az egész Kárpát-medencében, ráadásul ez mindenféle ideológiai szemüveg mögül is észrevehető, hiszen számról van szó, mindegy, milyen színű a szemüvegünk.
Nekem úgy tűnik, hogy Európában tízévenként népszámlálást tartanak, majd konstatálják a kisebbségi polgárok létszámát, és ezután ehhez igazítják a kisebbségeket kiszolgáló intézményrendszert. Vagyis ha például a diákok létszáma csökken, csökkentik a tanárok és a tagozatok számát, stb. Nem nehéz meglátni, hogy ez a módszer egy lefelé tartó spirálba kényszeríti a kisebbségeket, a kihalás felé taszigálva őket. Olyan ez, mintha légzés közben csak a kilégzés pillanatát vennék számításba, és minden újabb kilégzésnél még egyet szorítanának. Miközben ez történik, a kisebbségi közösség lázasan készül minden „megmérettetésre”, legyen szó akár választásokról, akár népszámlálásról, sőt önmagát marcangolja, noha a helyzetét, a körülményeket nem maga a kisebbség hozta létre, hanem rajta kívül álló okok, melyek elveszik a mozgásterét. Olyan választásba kényszerül, amelyben az egyik opció a beolvadás, az elköltözés, az önsorsrontás különböző módjai, a másik pedig ugyanennek a kérdésnek az ismételt megválaszolása.

Ahvenanmaa

Sügérországban, amit a fenti finn szó jelent, egészen más a helyzet. A kisebbségiek ott egy jól körülhatárolt területen, pontosan meghatározott szabályok szerint élnek. Ha úgy gondolják, bélyeget adnak ki, a képviselő-testületükben arról vitatkoznak, amiről kell. Ha valaki odaérkezik, természetesnek veszi, hogy svédül kell beszélnie, olyannyira így van ez, hogy világszerte nem is ismerik a hely nevét finnül, csak svédül. Igen, Ålandról van szó. Még mielőtt arra gondolnánk, hogy ilyesmi csak szigeteken valósítható meg, vegyük figyelembe, hogy az ottaniak pontosan tudják, mekkorák a szigeteik, milyen gazdasági tevékenységet folytatnak, és egyáltalán mindig tudhatják, hogy miből mennyijük van. Ha csökken a létszámuk, nem lesznek kisebbek a szigeteik, és a finn állam sem vesz el tőlük egyet, ha a következő népszámláláson kevesebben lesznek. Ha ebbe belegondolunk, akkor világos, hogy ez szigetek nélkül is működhetne, és hogy az egész nem is arról szól, hogy az ålandiak szigeteken élnek...

Az akarat kérdése

Az alapkérdés az, hogy az állam, mely területén kisebbség él, mit akar: ha azt, hogy a kisebbség beolvadjon vagy elmenjen, akkor elég csak a kisebbségi élettel kapcsolatos bizonytalanságot fenntartania, valamint a létszámra hivatkozva csökkentenie, megvonnia valamit. Errefelé ezt nevezték évtizedekig „a nemzetközi mércékkel mért legnagyobb jogoknak”, ez azonban pontosan az ellenkezője volt: a kisebbség folyamatos, fájdalommentes, nem látványos erodálása, amíg el nem tűnik.
A kérdés valódi megoldása az volna, ha az érdekelt felek (a mi esetünkben a magyar és a szerb fél) első lépésként az intézményrendszer nagyságáról állapodnának meg, melyet, akármi történik is, fenntartanak. Úgy vélem, ez stabilizálná a kisebbségiek létszámát, hiszen például a szülők biztosak lehetnének benne, hogy a gyerekeik számára lesz magyar nyelvű oktatás, amikor iskolába indulnak, ezért nem kellene azon évődniük már a gyerekeik megszületésekor, hogy milyen óvodába járassák majd őket. Ha tehát, ad absurdum, nem indul el egy évfolyam, akkor ez nem eredményezné a tanárok óraszámának és fizetésének csökkenését, ha pedig nem vesznek egy újságot, az nem eredményezné az újságírók elbocsátását, stb. Ha a tanároknak több lyukasórájuk lenne, több módon is képezhetnék magukat, és jobban tudnának fókuszálni azokra a diákokra, akiket tanítanak. Az államilag pénzelt újságot igen olcsóvá lehet tenni, és elég kis terjedelemben, illetve példányszámban nyomtatni ahhoz, hogy elkeljen. A példák sora folytatható. Összegezve: ha ki van jelölve az a tér, amelyet a kisebbség betölthet (bejátszhat), akkor azt be is fogja tölteni.

Egy Közép-Európában működő példa

Budapesten működik szerb gimnázium. Ebben az intézményben viszonylag magas szintű oktatás folyik, viszonylag jó hangulatban. Mivel viszonylag könnyű bejutni, még szabadkai értelmiségi szerb—magyar, illetve magyar—szerb házaspárok is gyakran oda íratják gyerekeiket. Vagyis a keret nem marad kihasználatlanul.
A lényeg tehát a következő lenne: amelyik ország komolyan gondolja, hogy meg akarja tartani a kisebbségeit, az hagyná, hogy előbb azokban a keretekben egyezzenek meg, amelyekben a kisebbségek élhetnek. Ez nem szükségszerűen földrajzi keret, noha az is lehet. Gondolom, hogy Belgrádban is összegyűlne egy gimnáziumnyi magyar gyerek, ha lenne magyar gimnázium. Ha meg nem gyűlne össze a városból, akkor vélhetően a dél-bánáti vagy a szerémségi magyarok élnének a bennlakás lehetőségével. Ha viszont még így sem gyűlne össze elég gyerek, az iskola pedig jó lenne, és könnyen be lehetne jutni, akkor sok szülőnek jutna eszébe a magyar származása — és a keret betöltődne.
Sajnos nem olvastam erről szóló kutatást, de biztos vagyok benne, hogy az a mintegy félmilliónyi magyar, aki az egykori Jugoszláviában élt, nem tűnt el nyomtalanul. Ha a szülők, a nagy- és a dédszülők nyelve már nem is él az utódaikban, az emlékük még igen. Szerintem Szerbia-szerte és Vajdaságban több százezer olyan ember él, akinek valamelyik őse magyar volt, és akinek ez eszébe juthatna, ha lenne rá oka. (Egyébként egy már van, a magyar állampolgárság és az azzal járó útlevél, de nem ártana még néhány). A nyelvek pedig megtanulhatóak, még a magyar is.
Ez lenne tehát a kisebbségi kérdés szemléletének a feje tetejéről a talpára való állítása. Az pedig nagyon nem mindegy, hogy úgy tűnik-e el egy etnikai közösség, hogy elfogy a mozgástere, vagy kilökdösik alóla az intézményrendszerét, hogy végül az anyanyelv feladásával járó hátrány miatt a társadalom szegényebb rétegeiben kezdje meg ki-ki önmagára utalva „a más nyelven való értelmes élést”.
Ha az intézményrendszer biztonságos megléte Szerbiában (és nem csak Vajdaságban) nem volna kérdéses, akkor ez hosszú távon stabilizálná a szerbiai és benne a vajdasági magyar kisebbség létszámát. Az egyetlen kérdés ebben az esetben már „csak” az, hogy ezt az intézményrendszert mekkora létszámra kalibrálják az érdekelt felek: az állam, melyben élünk, illetve a minket képviselő helyi és anyaországi politikusok. Egy ilyen keretrendszerben, mely talán még a létszám stabilizálódásánál is fontosabb, növekedni fog a szám, mégpedig azon nyomban, amikor létrejön a kisebbségi polgárok biztonság- és otthonosságérzete.