Az ünnepélyes tanévnyitó hetében történt. A harmadik vagy a negyedik tanítási napon. Azzal ment haza a gyerek, hogy ,,Mama, hívat a tanító néni. Holnap be kell menned az iskolába. Én nem csináltam semmi rosszat. Nem tudom, miért... És már ketten voltak, akik nem értették. Az anyának semmi oka nem volt arra, hogy megkérdőjelezze gyereke őszinteségét. Az egyik szabadkai általános iskola magyar tagozatának kitűnő tanulója, aki mindig megcsinálja a leckét, nem hazudik, nem káromkodik, nem verekszik. Az ő kis hercege a könyvek és a képzelőerő varázslatos világában él, ez az ábrándozó gyerek a rókát is, a zord kősziklát is megszelídítené. A tanítónő az osztályteremben várta, becsukatta vele az ajtót, mosollyal nyugtatta: nem történt csínytevés. Majd halkabbra fogva a szót, ezt mondta: ,,Anyuka, én jót akarok. Csak arra szeretném felhívni a figyelmét, hogy vigyázzon. Olvassa el ezt! - S jelentőségteljesen elé tolta a kisdiák fogalmazásfüzetét. A szünidei élménybeszámoló arról szólt, hogy Szegeden járt a család. Városnézés, emléktáblák a házakon, köztéri szobrok, képtár, múzeum, a szegedi Dóm... - egy tízéves gyermek rácsodálkozásával, őszinte rajongásával fűszerezve. Akinek a szíve lángban égett, mert úgy érezte, a mennyországban van. Ott, ahol a zsebpénzén könyvekkel és meselemezekkel degeszre tudott tömni egy bevásárlókosarat. Egy fél mondat erejéig felszakadt egy sóhaj is: jó lenne itt élni. De ettől a szülő mégsem, sőt még inkább nem érette: mi itt a probléma? ,,Mégiscsak Jugoszláviában élünk... - mondta a tanító néni. Tapintatos további okítását azonban az anyuka már nem hallotta. Zúgó fejjel lépett ki az iskola kapuján. Most közölték vele: ügyeljen a nevelésre, hogy a gyerekéből nemzetiségi magyar cseperedjen fel, s nehogy ,,a kelleténél jobban magyar. Otthon puszit nyomott a fiúcska hajába, s ezt füllentette: egy nevetséges kérdőív miatt volt az egész.
Most, Szent István napján, Szegeden, a tűzijáték idején jutott eszembe ez az elfelejtettnek hitt, több mint húsz évvel ezelőtti történet. A Dóm előtt, ahol a teret ölelő épület árkádjai alatt mellszobrok sorakoznak: a magyar történelem, irodalom, kultúra, tudomány nagyjai. Azok a nemzeti nagyságok, akiket az az egykor volt kisfiú is megcsodált, és szeretett volna róluk többet olvasni, megtudni. Otthon is, a családi könyvtár köteteit bújva. Meg az iskolában is. Jugoszláviában abban az időben a tantervekben, tankönyvekben a patikamérleg pontosságával adagolták a magyar nemzet történelmét. Ma, 2007-ben (immár Szerbiában) a korábbiakhoz viszonyítva ,,egy kicsit részletesebben foglalkozik a tankönyv az államalapító királlyal. A hatodikosban a Szent Istvánról szóló tananyag mindössze 1015 percet vesz igénybe. ,,A tanártól függ, hogy mennyi időt szentel Szent István jelentőségének, lehet sokat és keveset is - nyilatkozta a minap napilapunknak Nagy Tibor történelemtanár. Topolyai kollégája, Milivoj Vuletin a témával kapcsolatban elmondta: ,,Én a tananyagon kívül azelőtt is foglalkoztam a magyar történelemmel, erre ösztönöztem a diákjaimat is, irodalmat ajánlva nekik, amiből több van, mint a szerb történelemre vonatkozóból. Emellett használom a magyarországi tankönyveket is, a megfelelő internetes oldalakat, CD-ket stb. A tanulók szeretik az ilyen kutatómunkát, amit nemcsak tudásuk gyarapítása, erkölcsi, esztétikai nevelésük végett tartok jónak, hanem azért is, mert jobban megismerik saját nemzetük és más nemzetek történelmét, ezzel egymást is, ami emeli az egymás mellett élés minőségét. Hát erről van szó. A pedagógus személyiségéről. A tanítóról, az általános és középiskolai tanárról, aki az állami közoktatásban nem állami hivatalnokként viselkedik. Mer, tud és akar is ajtót nyitni az ismeretszerzésre, a tudásra. Arra a nemzeti történelemre, kultúrára, de tudománytörténelemre is, melyre a tanterv csak résnyi betekintést enged.
Nemrég egy Budapesten tett kirándulás (Waldorf-iskola) után hazafelé tartva a buszban a vajdasági pedagógusok csak sóhajtoztak: ,,Könnyű nekik, szabadok!, játékosan taníthatnak, személyre szabott feladatokat adhatnak, nem köti meg a kezüket a tanterv, a határidők, a kényszer... Egy fiatal nő, közismert reformpedagógus vetett véget az általános siránkozásnak: ,,Ha belépek az osztályomba, és becsukom magam mögött az ajtót, azt teszek, amit jónak tartok. Szabad vagyok. Megadatott, hogy lecsippentsek a kötelezőből, s többet adjak át a gyerekeknek abból, amire szerintem szükségük van, amit szorgalmi feladatként maguk is boldogan elvégeznek. Ennyi. Jobb végszót keresve sem találnék most, az új tanév kezdetén. Azt kívánom minden iskolába induló kis hercegnek és hercegnőnek, minden kis csibésznek és copfos amazonnak: olyan tanító nénit rendeljen mellé a sors, aki ismeri az ajtó titkát. Olyan középiskolai, főiskolai és egyetemi tanárokat a gyerekeinknek, akik hajóskapitány módjára navigálják őket a tudás, az internet adta kalandozás végeláthatatlan vizein.