Kristály Klára

Kevesen tudják, hogy a majd negyvenéves Szenteleky-napok fő istápolójának, Kristály Klárának az édesapja a Szenteleky köréhez tartozó, jó tollú író: Kristály István (18901944) volt, aki együtt indult a pályán Szirmai Károllyal, Farkas Geizával, Dudás Kálmánnal, Csuka Zoltánnal, Herceg Jánossal..., s akit nemcsak hogy a Kalangya egyik legtermékenyebb, legtehetségesebb szerzői között tartott számon ,,a vajdasági Kazinczy”-n kívül a vajdasági magyar irodalom legavatottabb történetírója, a nagy érdemű dr. Bori Imre, hanem meg is jelentette néhány nagy szenvedélyeket, tragikus feszültségeket, erőteljes képeket tartalmazó elbeszélését a Fórum Hagyományaink sorozatában. Lett is belőle baja. Egy pártkatona ugyanis - az idősebbek még emlékezhetnek rá - nyilvánosan, a Magyar Szó hasábjain megtámadta a tanár urat, hogy egy kollaboránst népszerűsít, akit a ,,felszabadító” hatalom kivégzett. S tette ezt anélkül, hogy utánajárt volna a tényeknek, anélkül, hogy ismerte volna Kristály István életét vagy csupán az írásait, amelyek magukban is híven tanúskodnak szerzőjük világlátásáról, a szegényparasztok, bérmunkások, a nincstelenek iránti együttérzéséről. Keveset tud Kristály Istvánról az irodalomtörténet, hiszen sokáig - a háborús bűntettek kendőzése miatt - nem volt ildomos foglalkozni a sorsával, amit - sok más ártatlan emberéhez hasonlóan - ,,a háború zűrzavará”-ban hamis vádak alapján a rögtönítélő bíróság pecsételt meg. A hallgatás, elhallgatás súlyos teherként nehezedett a lányára, a kiváló művelődésszervező Klára lányára is, aki Szentelekynek s apjának az itteni magyarság megkapaszkodását szolgáló szellemiségét örökítette tovább, a legnehezebb időkben is kitartva a végsőkig, ,,amíg egy magyar is lesz ezen a tájon”. Bori tanár úr kérésére átadta apja megmentett hagyatékát neki, abban a reményben, hogy jobb időkben egyszer talán majd napvilágot láthat. Dr. Bori halála után ezek az írások a fiókokban szunnyadnak tovább, s a tehetséges író emlékét egyre inkább elnyeli a feledés. Hogy ne így legyen, s hogy tanuljunk a múlt hibáiból, megtanuljunk tisztábban látni, azért kerestük fel és bírtuk szóra Klára asszonyt, aki most nyugdíjasként Szabadkán él, de továbbra is naprakészen követ minden kulturális eseményt tájunkon. Csendesen, szelíden így emlékezik édesapjára:
- Szombathelyen született, sokgyermekes családban. Édesapja pintér volt, aki később a jobb megélhetés reményében a villányi borvidékre költözött. Virágzott is az üzlet, a gyerekek tanultak, apám Csáktornyán elvégezte a tanítóképzőt, a horvát Bedeniken tanított, majd a bukaresti magyar nagykövetségre került, a diplomaták gyerekeit okította. Ott sorozták be katonának, a székelyekkel együtt ment a 14-es világháborúba. Mosolyogva mesélte, hogy katonatársai, amikor lövészárkot kellett ásni, mindig ezt mondták neki: ,,Tanító úr, maga ne csináljon semmit. Maga csak meséljen! Mint a történelemből közismert, a székelyek harci szempontból képzetlen hadteste csakhamar fogságba került, apámat Irkutszkba vitték, ahol az orosz cár is raboskodott, gyakran látták sétálni egy ház erkélyén, s ők ilyenkor mindig szalutáltak neki. Nem sokáig, mert csakhamar kivégezték. Mintegy három év után többedmagával megszökött apám a fogságból, visszament Pécsre a menyasszonyához, édesanyámhoz, aki hűségesen hazavárta. A Tanácsköztársaság idején Pécs környékén tanítóskodott, és már akkor javában írt különféle irodalmi lapoknak. A szociáldemokratákkal szimpatizált. Amikor leverték a forradalmat, Héjas Iván emberei számos sorstársával együtt egy vonatra kényszerítették, amely Magyarország-szerte cirkált, szedte össze a nemkívánatos elemeket, ott fokossal fejbe vágták, s amikor azt hitték, vége, kidobták a szerelvényből. A parasztok találtak rá, ápolták, rejtegették, majd a trianoni döntés után, 1920-ban, néhány pécsi társával, köztük Csuka Zoltánnal, Löbl Árpáddal (Lőrinc Péterrel) Jugoszláviába emigrált. A szabadkai Minervában nyomdászként dolgozott. Miután honosította a diplomáját, Padéra került tanítónak. Utánajött Pécsről az anyám is, Hettl Anna (szül. 1895-ben, meghalt 1989-ben, szintén polgári családból származott, kereskedelmi akadémiának nevezett középiskolát végzett), s huszonkettőben összeházasodtak. 23-ban megszületett Istvánka nevű fiuk (aki orvosi melléfogás miatt csak tíz évet élt), 26-ban a nővérem, 35-ben pedig én...
Még ma is gyakran álmodom Padéról... S ez nagyon jó érzéssel tölt el. Nagyon szép volt ott a gyerekkorom. A Tisza, az Aranka, a nagyerdő, a kisér, a nagyér, a kisgyöp, a nagygyöp... Apám is nagyon szerette a határt. Tíz év után megtették iskolaigazgatónak, s mivel megtanult jól szerbül, a minisztérium hívására eljárt Belgrádba mintaórákat tartani. A magyarok idejében a Bánáti Magyar Kultúrszövetség titkára volt, Várady Imrével, Várady Tibor nagyapjával együtt szervezte a művelődési életet, s dolgozott a többi között azon is, hogy a szegény diákokat segítsék a továbbtanulásban. Nem politizált, csak magyar volt. Mi az iskolában, a pedagóguslakásban laktunk, örültem, hogy sok körülöttem a gyerek, játszhatok kedvemre... A félretett pénzből vettek a szüleim négy hold földet, kettőt szőlővel telepítettek be. Magas, erős ember volt az apám, felültetett a kerékpár rúdjára, s kikarikázott velem a szőlőnkbe, amely maga volt a paradicsom a számomra. Kiadtuk bérbe. Emlékszem, amíg mindenki negyedrészt, addig apám harmadrészt adott a bérlőnek a termésből. åk abból élnek, mondta. Előttem van az is, hogyan reagált, amikor a kis irodájában, ahol dolgozott, valamilyen panasszal kerestem fel. ,,Klárika, és te mit csináltál?! - kérdezte mindig. Azóta is eszembe jut, ha valaki bánt.
Mondom, csöndes szép éltünk volt, de kilencéves koromban beletenyerelt a történelem.
Amikor 44 októberében bejöttek a faluba az oroszok, a férfilakosságot kivezényelték pontonhidat építeni. Amikor a híd néhány nap múlva kész lett, egy éjjel hazatért az apám. Alighogy megérkezett, jött érte két partizán, és letartóztatta. A szerb községháza pincéjébe zárták többedmagával - mintegy harmincan lehettek foglyok, mind falubeliek, a legtöbben a légynek sem ártott munkásemberek -, oda vittük nekik mindennap az élelmet, de apám ételhordóját mindig érintetlenül kaptuk vissza. A véres ingével együtt... Aztán visszahozták a magyar községházára. Kint ugráltam az utcán, s egyszer csak látom, száll föl az idős tanítótársával, Haib János bácsival egy fiákerszerűségre. (Haib János német származású volt, s az volt talán a ,,bűne, hogy nem tanult meg szerbül, csak magyarul tudott, de azt nagyon jól, s olyan sikeres talán sohasem volt az amatőrtevékenység a faluban, mint az ő keze alatt. Az előadások előtt két órával már mentek az emberek helyet foglalni a terembe, vitték a hónuk alatt a sámlit...) A községháza kocsisa hajtotta a lovakat, és mellette is ült valaki. Akkor láttam az apámat utoljára. Később nem hivatalos forrásból megtudtuk, hogy Padé és Szaján között ölték meg Haib bácsival együtt. A 45-ben kapott végzés szerint ,,kivégezték, mert háborús bűnös volt, néhány évvel később pedig Törökkanizsáról azt a végzést kaptuk, hogy ,,eltűnt a háború viharában. Tehát akkor már nem volt ,,fasiszta. Az szúrt szemet talán valakinek, hogy mi nem padéi származásúak voltunk, mi ,,jöttek voltunk, mégis viszonylag jól éltünk. Az emberi irigység és butaság határtalan. Ott maradt anyám egyes-egyedül két kiskorú gyerekkel. 44 decemberében ki lettünk téve a lakásból, 24 óra alatt el kellett hagyni... Meg kell említenem azonban azt is, hogy nem mindenki gondolkodott úgy, mint pl. a pap bejárónője, hogy: ,,ja, akinek nincs bűne, az most otthon ül!” Volt egy szerb boltos, a Joco, Isten nyugosztalja, aki éjjel bekopogott hozzánk az ablakon, és jelentette, hogy másnap el kell jönnie összeírni, mink van, addigra tüntessünk el minden értéket a lakásból. A könyveinken meg egy szőnyegen kívül nem nagyon volt ugyan semmink sem, de megható volt a jósága. Mindenünket elkobozták, a földjeinket is, aztán szerencsére visszakaptuk egy részét, s ami a legfontosabb volt: a szőlőt is, mert abból nőttünk föl, s fejeztük be az iskolát.
(Folytatása a következő számunkban)