Tabuk kerültek kimondásra, olyan mondatok fogalmazódtak meg a valósággal kapcsolatban, amelyek akárcsak egy-két évvel ezelőtt is elképzelhetetlenek voltak a közszereplők többsége részéről.

S habár a politikai elit nyilatkozataiban itt-ott számos ellentmondás tapintható ki — elsősorban a kormány és az államelnök relációjában —, ezeket az el/félreszólásokat tekintsük inkább az egymást közötti rivalizálás, a belső hatalmi harcok, a generációs különbség következményének, illetve a belpolitikai közvélemény radikálisabb felének szóló gesztusoknak, mintsem a nagyhatalmak irányába tett figyelmeztetésnek.

Hosszú elemzések tárgya lehet az, hogy a várva-várt fordulatot végül — a dolgok jelenlegi állása szerint — miért a kilencvenes évek háborús eseményeiben főszerepet játszó politikai szereplők hajtják végre. Ennek a kérdésnek a részletes boncolgatása meghaladja mostani cikkünk terjedelmi kereteit, ezért itt csak utalni szeretnénk arra, hogy a sokak számára érthetetlen, egyenesen paradoxnak tűnő fordulat nem egyedi jelenség a történelemben, sőt kijelenthetjük, hogy a múlt többnyire azt mutatja, hogy egy-egy állam konszolidációját — leszámítva néhány extrém, forradalmi helyzetet vagy a második világháborút — a legtöbb esetben éppen a régi rendszerben is kulcsszerepet játszó személyek vitték véghez a nemzetközi diplomácia háttértámogatásával. Elég csak a francia történelem szinte mindent és mindenkit túlélő, s egyben minden rendszert kiszolgáló kultikus figurájára, Talleyrand hercegre, francia külügyminiszterre utalnunk, akit az események fő sodrásában előbb ott találunk XVI. Lajos király, majd a forradalom, aztán Napóleon császár, végül pedig a Bourbon-restauráció oldalán is.

Hogy Szerbiában felgyorsulnak az események, s hogy végre talán a józan ész ül majd diadalt, az már két éve, egészen pontosan 2011. augusztus 22-e, Angela Merkel német kancellár belgrádi útja óta várható volt, amikor Európa vasladyje közölte az akkori szerb — demokrata vezetésű — kormányzattal azokat a feltételeket, amelyeket az Európai Unió, s elsősorban Németország elvár Szerbiától az uniós integráció megkezdése/folytatása érdekében. Habár különféle manipulációs technikákkal az akkori kormány minderről sikeresen terelte el az ország közvéleményének a figyelmét, nem sokkal később pedig a választási kampány hevülete is segített ebben, várható volt, hogy az akkor elhangzott követelések teljesítését — függetlenül attól, hogy ki fog kormányt alakítani — nem lehet sokáig halasztgatni.

A gazdasági válságként induló, mára gazdasági depresszióba forduló, öt éve tartó, Szerbiában pedig hatványozottan jelen levő folyamat olyan válaszút elé állította a mindenkori szerb politikai elitet, amely elzárt minden lehetséges mozgásteret a „Nyugatnak történő behódolás” alternatívájaként. Az egy évtizedig tartó háborús rablógazdálkodást követő félresikerült rablóprivatizáció, a korrupció mindent átitató elburjánzása után a gazdasági visszaesés katasztrofális hatást gyakorolt a már így is padlón levő, szédelgő gazdaságra: röpke két-három év alatt újabb százezrek kerültek az utcára, s a kilencvenes évek konszolidációja helyett meredek emelkedésbe kezdett az államadósság is, amivel csak ideig-óráig lehet megvásárolni a már amúgy is recsegő szociális békét. A tartalékok végleg elfogytak, az állam a (rossz) magánosítás után a szocialista terv/hadigazdálkodás eszközeivel sem tudna immáron operálni, mint a kilencvenes években, így a kritikus tömeg is létrejött. Az államapparátus és az állami intézmények által biztosítható munkahelyek — amelyek szinte kivétel nélkül pártagság ellenében érhetőek el — immáron már nem tudják biztosítani azt a széles társadalmi bázist, tömeget, amelyik a regnáló rendszer(ek) biztos támasza lehet. Vagyis a koszovói realitással mint a Nyugat feltételével való szembesülés maradt mára az egyetlen alternatíva, ellenkező esetben az ország újabb elszigeteltségbe taszítaná magát, ami a jelenlegi geopolitikai, gazdasági, katonai, népegészségügyi mutatók mentén kiszámíthatóan az ország totális és rapid leépülését és az ezzel járó további erodálódását okozná.

Az idő és a józan ész sürgetésében a belgrádi hatalomnak tehát nem maradt más hátra, mint eljátszani az ifjútörök mozgalom modern kori szerb változatát, amelyik egy belpolitikai felhasználást célzó elterelő mozdulat — a szerb történelemben már oly sokszor eljátszott történelmi nem! után végül jóformán módosítások nélkül elfogadta azokat a nagyhatalmi feltételeket, amelyek de facto és de jure leépítik a szerb intézményrendszert és fennhatóságot azokon a koszovói területeken, amelyek az elmúlt egy évtizedben is ezer szállal kötődtek a szerb államhoz. Valószínűsíthető bizonyossággal kijelenthetjük, hogy a regnáló haladó-szocialista hatalom (végre) felismerte, hogy az integrációs folyamatok elmélyítése és azok feltételeként megszabott koszovói rendezés elengedhetetlen a jelenlegi ország egyben maradásához, annak nélkülözhetetlen modernizálásához, középtávon az új iparosítás megkezdéséhez, illetve addig is — átmenetileg —  az országnak az európai és világbanki pénzügyi lélegeztetőgépen tartásához.

Mindez persze nem rehabilitálja az ebben kulcsszerepet játszókat a kilencvenes évek tragikus eseményeiben betöltött szerepük miatt, de mint a történelem tanítja, az ilyen morális megfontolások a nagyhatalmi politikában jóformán szinte semmit sem nyomnak a latban, az előttük hatalmon levők pedig tudatlanságuk, önteltségük, korrumpáltságuk, vagy az események szerencsétlen össze- vagy közrejátszása és egy másik kényszerpálya miatt az idő rabságában eljátszották történelmi esélyüket és lehetőségüket. Azzal a kérdéssel kapcsolatban sem legyen viszont senkinek sem illúziója, hogy az ország konszolidációja optimális esetben és józan országépítés esetén is még legalább két-három évtizedig el fog tartani.