Mázsaszám hordták partra 2000 februárjának első napjaiban a haltetemeket a tiszai halászok.

Borzalmas látvány fogadta a Tisza mentén lakó embereket 2000. február elsején. Akkor érkezett meg Magyarországra a romániai Aurul ''kimosott aranybánya” ciánszennyezése, mely megsemmisítette a folyó szinte teljes élővilágát! A Nagybánya mellett lévő Aurul román--ausztrál vállalat aranymosójából csaknem 100 ezer köbméter ciános szennyvíz ömlött a Lápos folyóba, majd a Szamoson keresztül elérte a Tiszát (az egykoron legmagyarabb folyónkat), és hamarosan Magyarország területére érkezett a bűzös ár, amely éktelen pusztítást végzett a folyóban.
Soha nem felejtem el azokat a napokat, amelyek a hír (késedelmes) közzététele után következtek Szegeden. Akkori munkahelyem Tisza-parti ablakából kiválóan lehetett látni a folyón és a partján történő eseményeket, munkákat, az emberek mozgását is. Már az első ciánszennyezte hullám érkezése idején tízezrek álltak a Tisza városi rakpartján, de a távolabbi Boszorkányszigeten és a Tápé közeli Sárga nevű üdülőtelepen is. A legtöbben némán figyelték az akkor éppen megduzzadt, csaknem kiáradt folyót, mások nem palástolták fájdalmukat, és hangosan zokogtak, megint mások gyertyát gyújtottak, mint egy temetésen, és imádkoztak. Így folytatódott ez csaknem tíz napon át, amíg keresztül nem haladt a Tisza magyarországi szakaszán a tömény ciános szennyvíz. A halászok és a katasztrófavédelem emberei tonnaszám halászták ki a folyó felszínén úszó méretes halakat, és hordták őket a partra, majd onnan teherautókon a dögtemetőkbe. Becslések szerint a Tisza Magyarországi területén 1241 tonna hal pusztult el. Halászok százai maradtak munka és megélhetés nélkül a Tisza egész szakaszán.
Hogy valójában mi is történt? Ez nyílván soha nem tudjuk meg pontosan. Az biztos, hogy az Aurul vállalat a Nagybányához közeli fémbányákban felhalmozott meddőhányókból aranyat és ezüstöt ciános technológiával fejtett ki. Olyan eljárással, amelyet a fejlettebb nyugati államokban már nem alkalmaznak és nem is engedélyeznek. (Az EU országaiban, beleértve Magyarországot is, már betiltották a nemesfémbányászatnak ezt a technológiáját, Romániában azonban még mindig engedélyezve van.) Erről az eljárásról tudni kell, hogy óriási a vízigénye, ezért a mérgező mosóvizet ülepítik azért, hogy később újra használhassák. A Zazar községi ülepítő gátja azonban nem viselte el a hatalmas nyomást, és 2000. január 30-án mintegy 30 méteres szakaszon áttörte a medencefalat, és 100 ezer köbméternyi cianid- és nehézfémtartalmú szennyvíz a közeli Lápos folyóba ömlött. Az Aurul vállalatnak nem volt kárelhárítási mozgósítási terve, így meg sem kísérelte lokalizálni vagy legalább enyhíteni a katasztrofális szennyezést -- a hatalmas mennyiségű mérgező víz szabadon áramlott a Lápos, a Szamos és a Tisza medrében, később Titelnél a Dunába ömlött. Koncentrációja -- a szakemberek becslése szerint -- az elszabadult ciándugóban mintegy száznyolcvanszorosa volt a normálértéknek! Ezután valamelyest csökkent ugyan, de a Szamos--Tisza összefolyásánál is elérte a 135-szörös mutatót, a kiskörei duzzasztónál 34-, a Körösök és a Maros befolyása miatt Szegednél már némelyest csökkent a töménysége és ''csak” 15-szörös értéket mutatott. A feljegyzések szerint még a Duna belgrádi, sőt a bulgáriai szakaszán is jóval nagyobb volt ez a koncentráció a normálisnál.
A Tisza magyarországi szakaszán lévő falvak és városok 12 napon át -- akkor vonult le a mérgező hullám magja -- szenvedtek a cián és haltetemek bűzétől. Csaknem ezer halász maradt munka nélkül, sokan egyedüli családfenntartóként dolgoztak valamelyik halgazdaságban. Ketten az önkéntes halált választották, annyira kilátástalannak találták az életüket és a jövőjüket. A magyar vízügyi szervek mindent megtettek annak érdekében, hogy ne következzék be nagyobb tragédia a part menti településeken, különösen ott, ahol a lakosság az ivóvizet a folyóból való tisztítás után kapta (a nagyobb városok közül például Szolnok is), ezért palackozott vizet szállítottak a falvakba és városokba. Szeged e tekintetben szerencsés volt, mert fúrt kútjai vannak, onnan kapják az ivóvizet.
Helyreállítás, kárigény
A magyarországi vízügyi és egyéb hatóságok mindent megtettek annak érdekében, hogy minél kisebb legyen a ciánszennyezés maradandó hatása. Ennek köszönhető, hogy például az árterek csak minimális mértékben fertőződtek, a kiskörei víztározó alatt pedig jelentősen csökkent a cián és a nehézfémek koncentrációja a folyóban. A hatóságok mellett a polgárok is egy emberként segítettek ott, ahol erre szükség volt: a haltetemek kifogásában és elszállításában, a tehergépkocsik ingyenes átengedésében, a fertőtlenítésben, ivóvízszállításban és egyéb szükséges munkálatokban. Megható volt az a szolidaritás, amely a Tisza menti emberekben megnyilvánult, de nem szabad elfelejteni az ország más részeiről érkezett biztató, bátorító táviratokat (polgármesterek írtak társaiknak ilyen üzeneteket), családok együtt érző látogatásait sem.
A Tisza a vártnál korábban ''tért magához”. Két évvel a katasztrófa után az alacsonyabb rendű élőlények már megjelentek a folyóban: rákok, kérészek, kagylók, szitakötők állománya lassan a korábbihoz hasonló volt. A 2005. évben az élővilág mintegy 90 százaléka regenerálódott a Szamosban és a Tiszán egyaránt.
A magyar állam a tragédia után kártérítési igénnyel fordult Romániához, valamint az Aurul román--ausztrál vegyes vállalathoz. Az élővilágot ért kárért és a helyreállítási munkálatokért követelt összeg elérte a 30 milliárd forintot. Csak Csongrád megyében a halászok mintegy 3 milliárdnyi kárigénnyel éltek a különböző próbaperek alkalmával. Az ottani, tehát a román, hatóságok rövid és bölcs megállapítása szerint a tragédiát ''előre nem látható körülmények” okozták. Azóta sem fizettek egy fillért sem, sőt az Aurul cég sem, annál kevésbé, mivel csődeljárást kezdeményeztek ellene, nincs pénze... Az akkor felhördült nemzetközi közvélemény pedig régen elfelejtette a tiszai emberek katasztrófáját, az EU-s ''tényezők”-nek pedig van egyéb dolguk is. Pedig azóta már Románia is az Európai Unió teljes jogú tagjává vált!
Az egykori szőke Tisza pedig homokszínű, szennyezett vizével tovább hömpölyög medrében. Titelig. Ott ömleszti a Dunába mindazt, amit összegyűjtött azokban az országokban, amelyeken keresztülfolyik...

A halállomány nem a régi