A büszke és a tragacs történetét szerettem volna elmesélni, de aztán eszembe jutott...
Egy anyanyelvi konferencián teszteltek bennünket: melyik nyelvet tartjuk a legdallamosabbnak? Egy papírlapra fel kellett írnunk az ötös listánkat, aztán az előadó összegezte az adatokat, és közölte velünk az eredményt. ,,Érdekes - mondta tömören, és elmosolyodott. Hát persze, mi csak az úgynevezett világnyelvekre gondoltunk, az olaszra, a franciára, a spanyolra, az angolra, az oroszra (!), eszünk ágába se jutott az anyanyelvünk, a magyar. Pedig ott lett volna a helye. Egy kicsit el is szégyelltük magunkat a ,,mulasztás"-ért, de aztán előadónk megmagyarázta: ez természetes reakció volt, mert öntudatlanul a ,,nagy nyelvekre összpontosítottunk, azokra, amelyeket sokan és sok helyütt beszélnek a világban, a ,,kicsik - a kis nemzetek nyelve, mint amilyen a magyar is - tudatunk mélyére süllyed ilyenkor. Bizonyára más lett volna az eredmény, ha konkrétan úgy teszi fel nekünk a kérdést: dallamosnak tartjuk-e a magyar nyelvet? Vagy: zeneisége alapján a magyar nyelvet mely világnyelvek elé vagy mögé sorolnánk? S aztán elmesélte - talán vigasztalásul - egy nemzetközi, párizsi kutatás tanulságait. Egy sok nemzetiségből összeválogatott nyelvészcsoportnak kellett meghallgatnia a Miatyánkot több száz nyelven előadva (a bemutatott, magnóról közvetített anyagok számozva voltak!), s a hallottak alapján kellett eldönteniük, szerintük melyik a legdallamosabb nyelv a világon. A magyar nyelv - a magyarul elmondott Miatyánk alapján - az ötödik helyen végzett!
Nos, ezzel a történettel próbálom mindig felvidítani, munkára ösztönözni a lelombozódott versmondóimat, amikor egy-egy költő nyelvezetével nem tudnak rögtön, az első pillanatban megbarátkozni, szavai világával megbirkózni. Ízlelgessék csak minden szavát - mint valami finom bort! Igenis van zamata, bukéja, illata minden hangnak, szónak, költői műnek... Bizony külön-külön más Berzsenyié, Babitsé, Füsté... S tapasztalatból tudom, egy-két hét ismerkedés és gyakorlás után már barátságos dallamként cseng a fülükben minden soruk. Mint az örökzöld slágerek zenéjét, aztán bármikor, bárhol felismerhetik. S afféle mondókaként ,,nyelvük"-re adom Tóth Árpád fordításában Paul Verlaine őszi chansonjának néhány sorát: ,,Ősz húrja zsong,/ Jajong, busong/ A tájon,/ S ont monoton/ Bút, konokon/ És fájón. Suttogják, öblögessék, jajongják, trillázzák, sírják, csicseregjék, orgonázzák csak el... Micsoda ragyogó színeket vet ki magából, micsoda vad tájakra bolyonghatunk vele!
És akármelyik szavunkkal, ha szívünkből fakasztjuk fel, ha emlékeink kútforrásaiból buggyantjuk ki - anyatej-illattal, gyermekkor-mámorral, csók-ízzel, s ki tudja, még...
Amerikában élő testvérem egy alkalommal kétségbeesetten hívott fel telefonon. Mondjam meg már neki, hogy hívják azt az izét, azt a fából faragott eszközt, amit két kézzel tolunk, egy keréken jár. Mindig ganéjhordáskor használtuk... De a tornaórán az egyik gyakorlatnak is ez volt a neve... A mindenit, nem jut az eszébe, s gyötri a dolog már napok óta. Megőrül. Ott van a nyelvén a dallama, ott hallja a fülében... Talicska! - vágom rá hirtelen, de abban a pillanatban - mintha valaki tarkón vágott volna: ,,Te szamár! - már pironkodva mentegetőzöm, hogy nem tudom, nem jut eszembe most nekem se. Tudom, mire gondol, látom is magam előtt, érzem kezemben a súlyát, de nem megy... Hát ez nem igaz, bosszankodik testvérem, így kihullania egy szónak az emlékezetből! Hát hogyne, hiszen már nincs, nem gyártják, nem használod, más környezetben élsz... Próbálom felderíteni, de magam is nagyon-nagyon elszomorodom. Lám, édes anyanyelvem ékes gyöngyszemei esnek le a füzérről, amit olyan gondosan gyűjtöttem egybe szülőm, tanítónőm, tanáraim, olvasmányaim segítségével... Ahelyett, hogy gyarapodnának kincseim, hagyom szétszóródni, elherdálni őket. De! Előveszem a polcról az Értelmező Magyar Kéziszótárt, és lapozgatom... Keresem az elveszett szót! Persze hogy nem a könyv segít, hanem az emlékek. A régi képek, mint a filmtekercs kockái lassan kivilágosodnak előttem, s a zene, anyanyelvem zenéje kíséretében felbukik a ködös homályból a TRAGACS kifejezés. Később, mikor már megnyugodva és nevetve széltében-hosszában minden barátnak, ismerősnek elmesélem ezt az ,,anekdotá-t, a páromnak is, és ő kishegyesi büszkeséggel rögtön vágja rá: nálunk az dragacs. Hát legyen! - kacagok már önfeledten. Ahogy bácsfeketehegyen büszke a piszke (s ámult is óvónő barátnőm, amikor lepiszkéztem az ő büszkéjüket!), s pityóka a krumpli erdélyi magyar ismerőseimnél. S mennyire megbámultam a szomszéd kisfiút, amikor pecázás közben fecskefarkú pillangót látva felkiáltott: ,,Nézd, ott egy lipe! Megfogjam?
Jaj, dehogy, dehogy! Hadd szálljon, keringjen... Mint olykor a szavak a fejemben.