Lesüllyedt az éjjel már ólom botjával,
A nap kezd ragyogni fényes világával.
Földünknek szélirül felszökött egére,
ëzi a setétet komor tengerére. (...)
Zendülnek az erdők sokféle hangokkal,
Szólnak madarai a víg vadászokkal. (...)
Sok hattyúk is nyúlnak a Tisza felett el,
Kik repülvén, tűnnek szép süvöltésekkel...
Egy huszonöt éves testőrtiszt írja e verssorokat - a Tiszának reggeli gyönyörűségét felidézve - Bécs városában. A császárvárosban. Egy nemesi testőrtiszt, egy szabolcsi fiú, akit beválogattak Mária Terézia százfős gárdájába. Vonzó arcú, daliás termetű, bikaerős ifjú. Odahaza a patkóvasat puszta kézzel összenyomta. Alá állva, a vállával megemelte a lovat. Nyilván ezért vették be a királynő testőrségébe: hadd kápráztassa el ez a csupa izom magyar köznemes a bécsi udvar finom urait és kényes hölgyeit.
Bessenyei Györgynek hívják.
Tiszabercelről érkezett Bécsbe tizennyolc esztendős korában. Többesztendőnyi ittlét után is a Tiszáról álmodik, rímekkel zendíti meg a sorokat. Tán még a szeme is könnybe lábad.
Egy katonának? Egy testőrtisztnek? De a tizennyolcadik század második felének nemesi testőrei közül többen nemcsak katonák. Letéve a szolgálatukat, írópad és papiros fölé hajolnak, percegtetik a lúdtollat.
Bessenyei György, Báróczi Sándor, Barcsay Ábrahám a testőrkaszárnyában egymásra találnak. A fejükbe veszik, hogy a Habsburgok fővárosában teremtik meg, virágoztatják fel a magyar irodalmat. Ha egyszer ez a tizennyolcadik század első felében, a Rákóczi-szabadságharc leverése után nem történt, mert nem történhetett meg. Hiszen a magyar irodalom hosszú évtizedekig tetszhalott állapotba hanyatlott. Mária Terézia nem tiltja Bessenyeiék passzióját, sőt támogatja. Amíg ők verselgetnek, a magyar nyelv kiműveléséről, a magyar irodalmi nyelv megteremtéséről ábrándoznak - egymás között -, addig mit ártanának? A királynő tudja jól, hogy a magyar tiszteknek a nemzetükért dobog a szívük, de azt is tudja, hogy a dinasztia iránt is hűséggel viseltetnek. Elmúltak a régi idők, amikor Bessenyi Zsigmond, György nagyapja még II. Rákóczi Ferenc brigadérosaként harcolt a kétfejű sas ellen.
Miért ne használná ki Mária Terézia a lehetőséget: a királyhű magyar értelmiség megszerveződését a bécsi udvarban?
Bessenyi György - feltétlen híveként - a királynőnek ajánlja a Bécsben született Ágis tragédiáját, az első magyar nyelvű drámát. Még ha akarná, akkor sem olvashatna bele Mária Terézia - de jobb is, hogy nem tud magyarul. Mert megdöbbenne, hogy az öt felvonásos játéknak, amely az ókori történelembe, Spártába vezet vissza, éppen egy szabadságért lázadó ifjú a főhőse.
Bécsi élete során írja meg Bessenyei a Holmi című művét, a Jámbor szándékot és a Magyar nézőt, a magyar irodalom alighanem legjelentősebb tizennyolcadik századi esszéit. Mennyi mindent tud ez az ifjú ember az életről, a halálról, a természetről, s benne az emberről, az emberi tulajdonságokról! Röpiratot is ír a magyar nemzeti kultúra fellendítéséről. Latinul, németül könnyebben írna, neki azonban - megküzdve minden leírt mondatért - a magyar nyelvet kell visszahelyeznie irodalmi jogaiba. Anélkül, hogy Balassi Bálint verseit, Zrínyi Miklós műveit ismerhetné.
Mégis bölcsesség, derű, humor árad a munkáiból. Vígjátékot is ír: A filozófust, melyben megjelenik Pontyi, a vidéki, parlagi, de józan észjárású magyar nemes. Bécsben rajzolja meg az ő figuráját is.
Hét év után a királynő elengedi a testőri szolgálatból, s polgári - könyvtárosi - állást kap tőle, az irodalomnak élhet. Intézményt hoz létre: ő a Bessenyei György Társaság alapítója és névadója. A magyar felvilágosodás fáklyagyújtója, magyar irodalmi vezér - Bécsben.
Ha belegondolunk: abszurdum. De hát a mi históriánkban nem ritkaság az efféle képtelenség. Az, ahogy lehet mindenkori törvénye szerint.
Mária Terézia halála után II. Józsefnek nem kell a Bessenyei György Társaság - hiszen a kalapos király a magyar nyelvet is megszüntetné.
Bessenyei évjáradékát visszavonja, és visszaküldi őt a Tiszántúlra. A hátralévő harminc év a pusztakovácsi - a bakonszegi - birtokon: ez már nem abszurditás. Magyar írósors. Magány, elfeledettség, hiábavaló küzdelem a cenzúrával. De az ''értelem világának feljebb emelésé”-be vetett, halálig el nem múló remény.
E magányban születik meg a Totoposzban játszódó regény, a Tariménes utazása és a Bihari remete. A pályazáró nagy írás. Az emberi természet aprólékos körüljárása, egy felvilágosult elme remekműve.
Immár egy évtizede, hogy jártam a múzeumnak berendezett bakonszegi házban. A Berettyó partján áll, végtelen síkon, a nagy magyar Alföldön. Hogyan láthatta innen ama gyönyörűséges magyar tájat, amelyet a Bihari remetében megörökít?
Csak úgy, hogy a képzelete megemelte a földtől a rangot, kincset megvető öreg írót. A bihari remete -''barlangjából kikelve” - fölébe szállt a hazának:
''A bérc teteje világosodni kezdett, mintha alóla tűznek lángja emelkedne felfelé. A hegyeken termett fák egymásra mosolygó aranyszínnel ragyogtak, melyeknek árnyéka mérföldekig dűlt ki a felkelő napnak sugarai alatt... Városok, faluk, felemelkedett tornyok láttattak széjjel a messze téreken és ligetek között... Minden ragyogott, térségek, hegyek, halmok, vizek...”
Ezt a képet vitte magával kétszáz esztendeje, 1811. február 24-én, amikor megtért atyáihoz.