Úgy láttam, a nyírfa sárgul először. A szeptemberi deres reggelek után dél felé összezsugorodtak a levelek, mintha megperzselődtek volna, estére pedig kezdett megváltozni a színük. Másnap újabb deres hajnalra virradtunk, ezután már barnássárgára váltott a nyírfa, egy-két nap múltán pedig elkezdődött a lombhullás. Majd a juhar következett. S a bükk. És a hozzá hasonló belekenyérfa, melynek a tudományos nevét nem ismerem, de nem is érdekel, ennél szebb úgysem lehet. Belekenyér. Erdőjáró emberek, hozzáértők mondják, hogy szerszámfának alkalmatlan - például fejszenyelet nem készítenek belőle -, de kitűnően faragható, formázható, a szobrászok kedvelik.
A nagy szobrász, a természet úgy alakította a tájat, a maga s az ember gyönyörűségére, hogy minden évszakban legyen benne lenyűgöző, ősszel épp a színelváltozás. Fenn, a csúcson, ahonnan már sok éve otthonunkként szemléljük a tájat, most kezdi kipróbálni pamacsát az ősz: oda csöppent egy-egy sárgát, barnát, rőtvöröset a végtelennek tűnő örökzöldbe. S esténként a határtalan, megzavarhatatlannak hitt csendet meg-megtöri a fájdalmas-gyönyörűséges szarvasbőgés, a párkeresés himnusza. Hajnalban még ránk telepszenek a ködök, a hömpölygő felhők között vagyunk, dél felé azonban felszáll, s ha a nap is megtiszteli a hegyet jelenlétével, innen messze lehet látni, le a medence mélyére, ahol települések, emberi fészkek sejlenek, s fehérlő tornyok villannak erre, mintegy a hit üzeneteként.
Kell is a hit errefelé a megmaradáshoz.
Kell, mert csak feltört, szinte járhatatlan utak vezetnek a szomszédig. S alig tovább. Amióta a székelység a maga ura akar lenni - hiszen mindig is az volt -, a hatalom ezzel bünteti: nem épít ezen a vidéken utat, a meglévőket pedig hagyja, hogy járhatatlan állapotba kerüljenek. Hogy ne vezessenek sehova. A renitenskedők előtt pedig bezáruljon a világ: se ki, se be. A magukra hagyatottság érzetét akarja kelteni. Az elszigeteltségét, a kiúttalanságét, a jövőtlenségét, hogy ezzel elvegye a kedvét a cselekvéstől. Az útnélküliséggel üzeni, hogy az általuk választott út a kiúttalanságba vezet, s nem a jövőbe. Ide, a Gyergyói-medencébe - és a többi székely medencébe - záratott be a székelyek reménysége az önrendelkezésre, s innen nincs kiút, ezt sugallja a román hatalom útpusztító szándéka. Mert a pusztítás tovább tart: hatalmas, utánfutós teherautók dübörögnek végig az úttalan utakon, fával megrakottan, s viszik az így rabolt erdőkincset, immár több mint nyolcvan éve. S pusztítják, irtják az erdőt, lecsupaszítják a hegyeket, rombolnak olyan dühös sietséggel, mintha attól tartanának, hogy ez a gaztettük lesz az utolsó...
És az úttalan utakon lassú személygépkocsi-sorok cammognak felfelé, a hegyre, onnan le a völgybe, a medencébe, nagy részük magyar rendszámú: mint már annyiszor a történelemben, jön az anyaország csodát látni. Látni, hányan, kik, hogyan vészelték át a megmaradásért vívott szívós, kilátástalannak tűnt, mégis reménykeltő küzdelmet. Amely ma is tart. Meg holnap is. És amely az úttalan utak ellenére pontosan oda vezet, ahova kell: a jövőbe.
Szomszédom befogott egy fecskét az itt feledkezettek közül. Napok óta itt cikázik néhány szerencsétlen a másodköltésből. Azt mondja a szomszéd, hogy vagy nem voltak még felkészülve a nagy útra, s azért maradtak le, vagy elromlott a radarjuk, így nem tudják az irányt. S ezek bizony halálra vannak ítélve, az első fagy megöli őket. Ebben az egyben túltenghet az élni akarás, mert egyszerűen berepült az ablakon, úgy fogták be. S viszik haza, hátha tavaszig kibírja.
Tavaszig mindnyájunknak ki kell bírnunk.