Hajnalkával az újságírásról és az elismerésről beszélgettünk. Elsősorban arra voltam kíváncsi, mióta foglalkozik újságírással, és hogyan kezdődött a pályája. 

— Újságírással 2016 óta foglalkozom. Akkor költöztem ide, Magyarcsernyére, mivel felvettek a Petőfi Sándor Általános Iskolába helyettesítő tanárnak. Az akkori igazgató beszélgetésünk során jelezte, a faluban működik egy lap, a Csernyei Újság, és jó lenne, ha annak a munkájába is bekapcsolódnék. Azóta — többé-kevésbé — folyamatosan jelennek meg ott írásaim. Később — amikor már nem tanítottam — egy ismerősöm segítségével jött az újabb lehetőség a Vajdaság Ma hírportálnál, és így csöppentem bele a napi tájékoztatás folyamatába. Ez az időszak másfél évig tartott, a Magyar Szóhoz 2021 késő őszén érkeztem.

* Mit szeretsz ebben a munkában?

— Nagyon szeretem azt, hogy folyamatosan emberek között vagyok, illetve azt is, hogy minden nap valami új élményt tartogat számomra, és mindig ér valamiféle meglepetés. Ezeket a váratlan helyzeteket már megtanultam jól kezelni. Az is nagyon jó, hogy rengeteget fejlődött az íráskészségem, mivel soha nem gondoltam arra, hogy újságíró leszek, mindig is a tanári szerepben láttam magam. Ettől függetlenül mindig szerettem írni, de az a része, hogy időre kell valamit megcsinálnom, nem igazán volt kedvemre. Viszont az elmúlt évek alatt ezt az akadályt le tudtam magamban győzni. Azt is szeretem, hogy nagyon sok emberrel és élettörténettel megismerkedhettem, olyanokéval, akik tenni is akarnak azért, hogy a közép-bánáti szórványközösségek megmaradjanak.

* Szerinted mik az újságírás szépségei és nehézségei?

— A legnagyobb nehézséget az okozza, hogy az újságírónak nincs munkaideje, hiszen a nap 24 órájában újságíró, állandóan a témák körül forognak a gondolatai. Amikor kész az egyik anyaga, már a következő témán gondolkodik, vagy már a soron lévő esemény, rendezvény, sajtótájékoztató foglalkoztatja. Mindegy, hogy ezek mikor történnek, az én feladatom az, hogy ott legyek. Sőt a hétvégék is ugyanolyan munkanapok, mint a hétfő vagy a kedd. Néha az is nehéz, hogy itthonról dolgozom, sokszor jobban haladna a munka egyedül, ha csöndben tudnék vele foglalkozni, de mivel kisgyermekes anyuka vagyok, számomra a gyerek az első. Az is nehézség, hogy sokszor vagyok úton. Pozitívum, hogy azt csinálom, amit szeretek. A beszélgetőpartnereim történései nekem is folyamatosan erőt adnak. Még azt is kiemelném, hogy fontos és hiteles kapcsolatrendszert alakítottam ki magam körül, ezért ha ütköznek bizonyos események, tehát egy időpontban több kisebb rendezvény zajlik — ami szintén nehézsége ennek a munkának —, akkor is tudom, kihez kell vagy lehet fordulni egy-egy fotóért vagy hiteles információért, hogy hírt adhassunk egy eseményről.

* Milyen témákról írsz a legszívesebben és a legnagyobb örömmel?

— Határozottan közéleti újságíróként tartom számon magam, aki bármilyen témakörről szívesen ír, a kisebb hírektől kezdve az emberi történeteken át a faluriportokig. Mindennel foglalkozom, legyen az oktatás, egészségügy, belpolitika, helyi politika, művelődés, mezőgazdaság, gazdaság vagy sport, illetve a fekete hírek mellett sem mehetünk el szó nélkül. Fontos, hogy az újságíró felkészült legyen, egy interjúra se menjen el úgy, hogy ne tájékozódjon valamilyen szinten a témáról, mert a beszélgetőpartner rögtön észreveszi, hogy az újságíró ért-e hozzá, vagy sem. Nagyon nagy vesszőparipám az oktatás és a művelődés. Ezek állnak a legközelebb hozzám, ezekről tudok a legtöbbet írni, mert szerintem ez a két témakör a legfontosabb a szórványban. Persze az is jelentős, hogy egy közösség falunapot ünnepel, vagy templombúcsúra készül, és a jelesebb történelmi eseményekről, dátumokról is megemlékezik. De úgy gondolom, az oktatás és a művelődés azok az alappillérek, amelyek azért felelnek, hogy az itt élő magyarok meg tudjanak maradni magyarnak. Az én feladatom és célom, hogy hírt adjak bármilyen kisebb történésről, mely érinti a Közép-Bánátban élő magyar közösségeket.

* Milyen volt Észak-Bácskából a szórványba kerülni?

— Minden ember számára nagy kihívás, ha véglegesen kiköltözik a szülői házból. Tény, hogy oda bármikor visszatérhetsz, de az már sosem lesz ugyanolyan. Még nagyobb kihívás, ha az ember lánya nem ismeri a közösséget. Nekem ebből a szempontból szerencsém volt, mert ismertem a csernyeieket, és mire ideköltöztem, addigra már a legtöbben engem is ismertek, így nem okozott nagyobb nehézséget a beilleszkedés. A legnagyobb kihívást az okozta, hogy meg kellett értenem, a szórványban jobban meg kell küzdeni a magyar osztályokért, a magyar gyermekekért, és ebből adódóan a művelődési egyesületek megmaradásáért is. Észak-Bácskában, ahol tömbben élnek a magyarok, más kérdések foglalkoztatták akkoriban az embereket. Így kellett némi idő, amíg ezeket a témákat a magamévá tudtam tenni.

* Mit éreztél, amikor megtudtad, hogy Szórványdíjban részesültél?

— Amikor értesítettek a díjról, nagyon megörültem, egy hihetetlen érzés fogott el. Nem számítottam rá, de nagyon örültem neki. Számomra nagyon fontos, hogy nemcsak a helybeliek és a környéken élők ismerik el a munkám, hanem a szakma is, és ez mindennél többet ér. A Szórványdíj ösztönzőleg hat rám, hogy még jobb újságíró legyek, és még nagyobb erőbedobással folytassam a munkám.

Ami a településünkön és a környéken történik, arról Vidács Hajnalka rendszeresen tudósít. Teszi ezt szívvel-lélekkel s elhivatottan, mert tudja, ezzel népszerűsíti azokat a közösségeket, ahol olyan emberek élnek, akik megpróbálják fenntartani, megtartani a magyarság ünnepeit, szokásait, hagyományait.

Szalai Attila felvétele