A reziliencia, vagy más néven lelki rugalmasság nem egyszerűen adottság, hanem egy tanulható, fejleszthető képesség. Lényege, hogy képesek vagyunk a stresszel, fájdalommal, krízisekkel szemben úgy reagálni, hogy bár átéljük a nehéz érzéseket, ebbe nem ragadunk bele, hanem aktívan keresni kezdjük a megoldást. A reziliens emberek nem feltétlenül kevésbé érzékenyek a stresszre — sokkal inkább arról van szó, hogy jobban alkalmazkodnak, gyorsabban regenerálódnak, és hatékonyabb megküzdési stratégiákat alkalmaznak.

A szakirodalomban azonban a reziliencia más-más fajtáival is találkozhatunk, attól függően, hogy milyen életterületet érint. A már említett pszichológiai reziliencia az a képesség, amellyel az egyén megőrzi lelkierejét és stabilitását krízishelyzetben is. Az érzelmi reziliencia azonban annak mértéke, hogy hogyan tudjuk szabályozni és tudatosítani az érzéseinket stresszhelyzetben. A fizikai reziliencia a test ellenálló képessége, melynek alapja az egészséges életmód, alvás, mozgás. És még beszélhetünk közösségi rezilienciáról is, mely egy közösség, társadalom, csoport kollektív alkalmazkodó képessége krízis esetén. Noha különböző aspektusokról beszélünk, mindegyik típus alapja a rugalmas alkalmazkodás, az egyensúly visszanyerése és a nehézségek aktív kezelése.

Fontos leszögezni, hogy a lelki rugalmasság nem egyenlő az érzelemmentességgel, nem azt jelenti, hogy valaki nem sír, nem dühös, nem él át fájdalmat vagy veszteséget. Sőt, éppen az a lényege, hogy ezeket az érzéseket nem elnyomjuk, hanem tudatosítjuk, és megtanuljuk kezelni őket. A reziliens ember elfogadja a valóságot olyannak, amilyen — ahelyett, hogy tagadná a problémákat, szembenéz velük, és megpróbál értelmet találni bennük.

Nyilván sokunkban ott lehet a kérdés, hogy mi alakítja ki a rezilienciát. Nos, részben genetikailag meghatározott, de nagymértékben formálja a gyermekkori tapasztalat (milyen modelleket láttunk szüleinktől, tanárainktól), a társas kapcsolatok minősége (van-e támogató közegünk), a saját élettapasztalatunkból tanult tanulságok és az, hogy milyen megküzdési stratégiákat sajátítottunk el. A kutatások azt mutatják, hogy azok, akik több traumát éltek át, sok esetben reziliensebbé válnak, egyúttal nagyobb a kockázatuk a maladaptív megküzdésre is, például a szorongásra, izolációra vagy a tudatmódosítók használatára. Ezért különösen fontos, hogy pozitív, egészséges megküzdési módokat tanuljunk.

Mint ahogy már számos más terület kapcsán felmerült, szerencsére a lelki rugalmasság is fejleszthető. A szakirodalom számos módszert javasol, ezek közül emelnék most ki néhányat. Tudatosítsuk, hogy amit érzünk, az valóságos és jogos, azaz ne hasonlítsuk össze a saját fájdalmunkat máséval. A mi nehézségünk nekünk fáj, és ettől még nem kisebb, csak más. Az érzelmek elfogadása az első lépés a feldolgozás felé. Koncentráljunk arra, amit kontrollálni tudunk. A külső körülményeket gyakran nem tudjuk megváltoztatni, de saját gondolatainkon, cselekedeteinken igenis tudunk. A cél, hogy a fókuszt visszairányítsuk arra, ahol van ráhatásunk a dolgokra, folyamatokra. Az önismeret-fejlesztéssel sokat segíthetünk. A reziliencia erőforrásait a személyes erősségeink adják. Ha tisztában vagyunk azzal, miben vagyunk jók, azt tudatosan használhatjuk megküzdés közben is. Tűzzünk ki reális célokat, még a legnehezebb helyzetben is fontos, hogy legyen előttünk egy kisebb cél, melyre fókuszálhatunk. A cél strukturálja a gondolkodásunkat és növeli az önhatékonyság érzését. Tanuljunk a múltunkból, vagyis vizsgáljuk meg, hogyan oldottunk meg korábban nehéz helyzeteket. Melyek voltak azok a stratégiák, amelyek akkor beváltak? Ezek újra felhasználhatók, adaptálhatók az új helyzetekben is. Kérjünk segítséget, hiszen az, hogy valaki segítséget kér — akár baráttól, családtól, akár szakembertől —, nem a gyengeség, hanem az önismeret jele. A reziliens emberek tudják, mikor nem elég a belső erő, és mernek kapcsolódni másokhoz.

A rezilienciát nem csupán krízishelyzetekben érdemes aktiválni: érdemes a mindennapokban is erősíteni. Ehhez kiváló gyakorlatot nyújtanak a mindfulness- és jelenlétgyakorlatok (segítenek tisztábban látni az érzéseinket), a naplóírás vagy hálanapló vezetése, a napirend kialakítása és a rutinok megtartása még stresszhelyzetekben is, a pozitív kapcsolatok ápolása, valamint értelmes célok keresése a napi tevékenységeinkben. A reziliencia fejlesztése nem egy lineáris folyamat, nem egyik napról a másikra alakul ki, hanem folyamatos gyakorlás eredménye.

A jelen kor működésében a pszichológiai immunrendszerünk szerepe egyre fontosabb. A munkahelyi kihívások, bizonytalan jövő, párkapcsolati változások, egészségügyi gondok mind próbára teszik a lelki stabilitásunkat. A reziliencia fejlesztése így nemcsak egyéni, hanem társadalmi szinten is kulcsfontosságú: minél több reziliens ember él egy közösségben, annál stabilabb és alkalmazkodóképesebb lesz maga a közösség is. Egyúttal megelőzheti a kiégést, csökkenti a mentális betegségek kialakulásának esélyét, és segít a krónikus betegségek kezelésében is. Ezek az emberek jobban kezelik a kritikát, könnyebben regenerálódnak egy kudarc után, és hosszú távon magasabb életelégedettséggel bírnak.

Összegzésképpen elmondhatjuk, hogy a lelki rugalmasság nem csodafegyver, de nélkülözhetetlen készség a XXI. század emberének. Egyesek számára természetesebben jön, másoknak tanulniuk kell, de mindenkiben fejleszthető. Alapja az önismeret, a tudatosság, a kapcsolódás másokhoz és a belső értékek melletti elköteleződés. A kérdés nem az, hogy történnek-e nehézségek, ez elkerülhetetlen. A kérdés csak az, hogy hogyan reagálunk rájuk.