130 éve született Kosztolányi. Találgatjuk, mit szeretett, merre sétált, hogy érezte magát a városban.
Szeretnénk megfejteni, milyen ember volt, és miként emlékezett vissza szülővárosára, Szabadkára — vagy ahogyan a Pacsirta című művében nevezi, Sárszegre —, melyről időről időre a műveiben is említést tett. Úgy érezzük, ismeretlenül is ismerjük őt, együtt nőttünk fel, játszottunk, fedeztük fel a világot, lettünk szerelmesek, és együtt értettük meg az élet kevésbé szép dolgait is.
1885. március 29-én született Kosztolányi Dezső. Születésnapjára egy tárcájával emlékezünk.
|
Kosztolányi Dezső: A tégla
Egy verőfényes napon, mikor az ég oly szelíd volt, mint a nyugodt tenger, vidáman sétálgattam. Valami épülő ház mellett haladtam el. A járdán az építkezési vállalat bádogkeresztjei figyelmeztettek, hogy térjek ki. De én gondtalanul fütyörészve tovább bandukoltam.Gyönyörködtem a munka ütemében, a kalapácsok csilingelésében, az állványokban, melyek régi fogpiszkáló-építményeimet hozták eszembe. Fönn a tér végtelenségén, a kék égben, köteleken lengő deszkákon munkások énekeltek. Egyszerre valahonnan a negyedik emeletről — oly gyorsan, hogy időm se maradt megijedni — lehullott egy tégla. Csengve széttört, közvetlen a lábam előtt. Vörhenyes pora cipőmet, nadrágomat is bepiszkolta.Önkéntelenül félreugrottam, egy merőben céltalan, utólagos vigyázatossággal el is távolodtam tőle, majd a magasba pillantottam, oda, ahonnan jött. A munkások már nem énekeltek, rám meredtek, rosszallóan csóválták fejüket. Csak most értettem meg, milyen veszedelemben forogtam. Ha egy kicsit kilépek, s valami oknál fogva csak egy fél másodperccel utóbb érkezem erre a helyre, akkor szétloccsant koponyával fekszem, nem élek többé. Lábamat a halál ősi dermedete meggyökereztette.Nem is bírtam folytatni utamat. Néztem a téglát, igen kíváncsian. Úgy rémlett, hogy ismerem. Ez volt az a tégla, mely mindnyájunk fejére pottyanhat. Amikor az élet kiszámíthatatlan voltáról esett szó, vagy terveztem valamit távoli évekre, magam is gyakran emlegettem, mint akárki más. Közben azonban mosolyogtam. Nem hittem benne.A halál pedig mindennap számtalanszor eszembe jutott. Valahányszor repülőgépek cikáztak fölöttem, attól tartottam, hogy épp rám zuhannak, s igyekeztem úgy tartani fejemet, hogy mennél kisebb kárt tegyenek bennem, a fölvonón belekapaszkodtam a bársonypadba, hogy a szerencsétlenség pillanatában csökkentsem a zökkenést, nyári zivatarok idején a mennydörgés után nyitott szájjal vártam a villámütést. Képzeletem eléggé élénk, de — úgy látszik — mégsem annyira, hogy ilyen silányságot is számba vegyek. Mindenesetre furcsa lett volna meghalni úgy, hogy egyszerűen agyoncsapjon egy banalitás.Még mindig bámultam az ízzé-porrá tört téglát, a példabeszédek hírhedt tégláját, melyre nyilván épp azért nem gondoltam, mert kiskoromtól fogva nap nap után beszéltem és hallottam felőle. Megvetően rúgtam odább. Azt hittem, hogy már megunta. Azt hittem, hogy annyi idő múltán új ötlete is támadt, s szégyellné megismételni elcsépelt csínyjét, az egyetlent, amit tud. Azt hittem, hogy sokkal eredetibb.1927 |
