A Szent Gellért-díjjal kitüntetett Zahány József egyházi gondnok mesél eddigi életéről
A hármas határ közelében, a ,,világ végén' - ahogy a helyiek emlegetik - Majdányon él Zahány József, aki soha nem törődött a politikai változásokkal, korszakokkal, azoktól függetlenül, immáron több mint ötven éve rendületlenül teszi a dolgát, végzi egyházi munkáját, s aki az elsők között vehette át a Nagybecskereki Egyházmegye megalapításának 25. évfordulójának tiszteletére alapított Szent Gellért-díjat.
- Majdányi születésű vagyok, mindig itt éltem ebben a kis faluban - kezdi a történetét. - Édesapám 1965-ben halt meg, amikor hazajöttem a katonaságtól. Édesanyámmal ketten maradtunk. Sajnos, aztán ő is nagyon beteg lett, s ő is itt hagyott. Az igazság az, hogy én még a katonaság előtt eldöntöttem: pap leszek. De az akkori idők nem igazán kedveztek az elhatározásomnak. Apámnak, aki a sarki vendéglőben dolgozott, mondta az akkori plébánosunk, hogy ne ezt a hivatást válasszam, mert a párt nem nézi jó szemmel a vallásosságot, s hátrányos helyzetbe hoznám vele a családomat is.
Az egyházi munkám a ministrálással kezdődött. A megboldogult Folner Imre plébánosnál kezdtem, húsz évig segítettem neki. A plébános úr lassan bevezetett az irodai munkába is. A halála után egy ideig nem volt pap Majdányon, Törökkanizsáról járt ki. Azután kapott a falu két káplánt, de letelt a három hónap, az egyik visszament, a másikat a püspök kinevezte Oroszlámos plébánosává. Ővele is dolgoztam vagy tizenöt évet. Jártunk házszentelőbe és takarítottam a kápolnát. Sajnos, őt is áthelyezték, majd jött a következő pap, aztán még egy, végül a Bogdán József atya, aki kezdetben Egyházaskérről járt ki Oroszlámosra, Majdányba. Rengeteget dolgoztunk együtt, nagyon lelkiismeretes volt, a helyiek is elfogadták. Ő tett meg hivatalosan egyházi gondnoknak. Így lettem a Magyarok Nagyasszonya-kápolna gondnoka. Vele is sokáig együttműködtünk, később a püspök úr kinevezte a törökkanizsai parókiára.
Molnár Rózsa hitoktató időközben kisegítő lelkipásztori kinevezést kapott, így Ő maradt, amikor az atyát végül áthelyezték Tordára. Most a Sóti atya jár ki. Egy hónapban 3-4 misénk van. Minden vasárnap van mise, igaz, nem itt, hanem Rábén. Ott nagyon szép kis templom épült, Szent Adalbert napján van a búcsúja.
Nagy örömünkre szolgál, hogy az idén, május 20-án elsőáldozás lesz a faluban, három fiú és egy kislány részére, jövőre pedig bérmálkozás is. Mert az a gond, hogy lassan nem lesz lakója a falunak. Amikor én fiatal voltam, mindig tele volt a templom. Most sokkal több a temetés, mint a keresztelő vagy az esküvő. Higgye el, valamikor annyian voltak ünnepkor, karácsonykor és húsvétkor vagy a gyónóbúcsú alkalmával itt, hogy két pap kijárt gyóntatni. Most, sajnos, egy is elég. Nagyon szép kápolnánk van Majdányon. A hívek a hatvanas évek végén összefogással megvásároltak egy házat, majd szintén közös erővel felújították és átalakították.
A Nagybecskereki Egyházmegyétől az 50 éves munkámért kapott Szent Gellért-díjnak természetesen nagyon örülök. Az én életemben talán már nem lesz ilyen szép esemény. Tudom, hogy ezt az elismerést Molnár Rózsának és azoknak a papoknak köszönhetem, akikkel a fél évszázad alatt együtt dolgoztam. Arra is büszke vagyok, hogy Majdánytól Nagybecskerekig én vagyok az egyetlen, aki megkapta. Egész autóbusznyian mentünk a környékről az átadásra, nagyon szép és megható volt, amikor mindenki gratulált. Aztán a szomszédokkal és a rokonokkal is megünnepeltük...
Jelenleg a 68. életévemet taposom. Volt, amikor azt mondtam a barátaimnak, hogy belefáradtam már a munkába, nem bírom tovább ellátni a feladatokat. De aztán összeszedem magam. Ha bemegyek a kápolnába, ott feltöltődöm, újból erőre kapok. Csönd van, leülök, és úgy érzem, ketten vagyunk a Jóistennel. Ilyenkor boldog vagyok - fejezte be a beszélgetést Zahány József.