Pár héttel ezelőtt felkeresett egy fiatal svéd fiú, és megkérdezte, miként juthatna be Észak-Koreába, mivel a beutazási kérvényét elutasították.
— Ki kell várni, amíg megenyhülnek — ajánlottam neki.
A válasza ez volt:
— Matuzsálemi korában az ember könnyen ajánlhat ilyesmit, de értse meg: huszonéves vagyok, és most szeretnék ott lenni. Tudom, hogy majdnem lehetetlen, tudom, hogy életveszélyes, de még a zöldhatáron át is megpróbálkoznék — erősködött a fiatalember.
A zöldhatárról lebeszéltem, feledve, hogy 1979-ben jómagam is vízum nélkül jutottam el Észak-Korea fővárosába, Phenjanba. Vagy csak álmodtam az egészet? Nem, nem álmodtam, hiszen a Magyar Szónak küldött jelentéseim az ott megrendezett asztalitenisz-világbajnokságról csak nem hazudnak.

Előzmény

Pár hónappal a világbajnokság előtt felhívott edzőkollégám, Berczik Zoltán, és azt mondta, tegyek meg mindent azért, hogy eljussak Phenjanba, mert ott világszenzáció fog történni. Hidd el, János, mondta, a Jónyer—Klampár—Gergely hármas letaszítja majd a trónról a verhetetlennek hitt kínaiakat. Azért szeretném, ha ott lennél, mert a magyarországi újságírók közül senki sem kapott beutazási engedélyt.
Annak rendje-módja szerint Belgrád és az észak-koreai konzulátus felé vettem az irányt. Rideg fogadtatás: eddig 52 kérvényt utasítottunk el, miért pont magának adnánk meg, kérdezte a konzul. Hivatkozni nem volt mire, kénytelen-kelletlen tudomásul vettem a döntésüket. Bele is nyugodtam volna, ha otthon, Zentán, nem várt volna egy telefonüzenet magától a Butterflytól, amely gyár asztalain kellett volna lejátszani a világbajnokságot: „Jelentkezz Csókán, Szabó Istvánnál, ott nagyobb márkaösszeg vár rád, és feltétlenül juss el Phenjanba, ahol a cégünket fogod képviselni, mert beutazási vízumot mi sem kaptunk.”
Irány Csóka, majd az újvidéki Kompas turistairoda: Kérek egy menettérti jegyet a belgrád—phenjani repülőjáratra! Hát, ilyen nem létezik, mondta a már jól ismert hölgy, ha mégis el akar jutni Észak-Koreába, ajánlom, vegye meg a belgrád—pekingi jegyet a román Tarom repülőjáratára, s Pekingben majd megtudja, hogyan utazhat tovább. Rendben, válaszoltam, és fizettem, mint  a köles — más pénzéből. Belgrádban tehát felszálltam a Taron gépére, és felkészültem a sok-sok órás légi útra. Elérkezett a felszolgálás ideje. Magas, nyúlánk, szépnek, bájosnak mondható légikisasszony állt meg ülőhelyem előtt, és magyarul kérdezte, mit innék, mit ennék.
— Az ördögbe is, semmit — válaszoltam. — Kegyed, ha nem szekus, mondja már meg, miért magyarul szólt hozzám.
— Mert láttam, hogy magyar nyelvű könyvet olvas, én meg kolozsvári zsidó lány vagyok, s egyformán beszélem a románt, a németet és a magyart.
Ez az út is jól kezdődik, gondoltam, ha ilyen lesz a folytatás, még eljutok Phenjanba. Rögvest meg is kérdeztem a légikisasszonyt, miként repülhetek Pekingből Észak-Koreába beutazási vízum nélkül.
A válasz:
— Elvben sehogyan sem, illetve, ha van elég pénze, akkor a Tarom pekingi képviselője segítségével. A pekingi repülőtéren fog bennünket várni, ő is kolozsvári, ő is zsidó, és minden hájjal meg van kenve.
Megérkeztünk Pekingbe. A képviselő ott várta a gépet a reptéren. Ha van elegendő pénze, ez is elintézhető, de én semmit nem garantálhatok, csak azt, hogy mielőtt fizetett volna, besétál egy teherszállító gépbe, és ha minden rendben lesz, rövid idő után Phenjanba érkezik. Hogy miként jön vissza, azt csak a Jóisten tudhatja. Aztán, mint a mesében: amíg a kulik hordták a csomagot a gépbe, én is besétáltam mellettük, aztán hipp-hopp, máris Észak-Koreában voltam. A csomaghordók között kiballagtam a gépből, elém állt egy alacsony koreai lány, és oroszul megkérdezte: milyen autóval szeretnék bejutni a város egyetlen szállodájába. A jobb oldali parkolóban 20 vadonatúj Volvo vár, a bal oldaliban pedig 20 BMW található. Ha lúd, legyen kövér: jöhet a Volvo!
— Honnan ezek az autók?
— A vb idejére reklámként kaptuk őket a két gyártól, és a verseny végén a szerződés alapján visszaküldjük. (Persze, ezt elfelejtették megtenni.)
Megérkeztünk a szállodába, a lány átadott a kolléganőjének, aki szintén csak oroszul beszélt. Így szólt hozzám: — Mivel ön érkezett elsőnek a vb-re, ezért sétáljunk fel a szálloda emeletére, és válasszon lakosztályt magának. Megálltunk az első emelet 1. számú ajtajánál. Ez jó lesz, mondtam, és máris nyomtam volna le a kilincset, de a kísérőm leintett:
— Ide nem léphet be!
— Miért?
— Olvassa el az ajtó fölötti szöveget.
Persze hiába nézegettem, semmit sem értettem, mert a koreai nyelv ismeretlen volt számomra. Ugyanez a helyzet megismétlődött a 2-es és az 5-ös ajtó előtt is, és kértem kísérőmet, magyarázza már el, ki foglalta le ezeket a szobákat, és nyisson már ki egyet, mert holtfáradt vagyok.
— Senki sem foglalt le semmit. Ezek a szobák azért vannak zárva, mert Kim Il Sung, népünk nagy fia és vezére használta őket egy alkalommal, így élő ember oda már soha többé nem léphet be.

És megtörtént a csoda

Elkezdődött a vb. Ment mindent, mint a karikacsapás, és Berczik jóslata is bevált. Jónyerék ha nem is legázolták, de legyőzték a kínaiakat (a döntőben 5 : 1 volt Magyarország javára). A Butterflay, azaz Simon Béla felhatalmazásával beszaladtam a ringbe, és 2-2 ezer márkát azonnal folyósítottam a fiúknak.
A vb-t azért játszották Észak-Koreában, mert a nyugatiak ki akarták próbálni, meddig lehet eljátszadozni a koreaiakkal mint szervezőkkel. A már akkor is „külön utas” rezsim persze nem tartotta be ígéretét, és a csapatbajnokságra nem engedte be Dél-Koreát, hanem elutasította őket Svájcba, mondván: ott kapják meg a vízumot. És tényleg meg is kapták három nap késéssel, pont, amikor befejeződött a csapatküzdelem. A csoporton belül Dél-Koreával kellett volna mérkőzniük, és egy esetleges vereség nem kellett Kim Il Sungnak. Mégsem lehetett őket megbüntetni vagy kizárni a világszövetségből, mert az egyéni és páros számokra már mindenkinek megadták a vízumot.
Tehát így ért véget a vb sportrésze.
Aztán jöttek a gondjaim. Be csak betaláltam ebbe a furcsa országba vízum nélkül is, de hogy jutok ki innen, kérdeztem magamtól és másoktól is. A különböző időpontban érkezett válogatottaknak egy időpontban kellett elhagyniuk az országot. Akkora volt a tumultus a repülőgépen, hogy beszálláskor megbomlott a rend, és megszűnt mindenféle ellenőrzés. Mindenki abba a gépbe ült, amelyikbe akart, mert mindegyik Pekingbe tartott, és odaérve kellett átlépnie ki-kinek a saját járatára.
Itt a vége, fuss el véle! Észak-Korea pedig fölöslegesen ijesztgeti a világot, mert már senki sem veszi őket komolyan, csak az a fiatal svéd fiú, aki mindenképpen találkozni szeretne III. Kimmel, azaz Őfelségével.