Lassan egy éve, hogy tudomást szereztem mindenről, és meg szerettem volna írni, de nem akartak összejönni a dolgok. S akkor üzenet érkezett, hogy most jó lenne. Már úton voltam, amikor gondolatban ismét ellenőriztem az elkészített kérdéseket, s elfogott a lámpaláz. Különböző kételyek kavarogtam bennem. Mit is kell tennem? Hogyan kell viselkednem?
Ha ezek után valaki azt föltételezi, hírneves egyéniséghez mentem, hogy riportot készítsek életéről, téved. Bizonytalanságom oka egészen más volt, hisz riportalanyom mindössze 7 éves, és alig ismeri valaki. Az én eltökélt szándékom pedig az, hogy mindenki tudjon róla. Ország-világ ismerje meg a muzslai kisfiút, Kukli Albertet, aki dacolva mindennel és mindenkivel, hős, de ő ezt még nem tudja, én már igen.
A kis Sziszüphosz
Érkezésemkor, a magas, szép, szőke, hihetetlenül kék szemű fiúcska már lassan nyugovóra készülődött. Amikor a heverőhöz léptem, hírtelen fölült. Megsimogattam a karját, ő meg elkapta a kezem, és az orrához emelte. Másodperceken belül már az arcom, hajam tapogatta. Ismerekedtünk. Mindenki a maga módján.
Albert sajnos, nem lát, és Albert sajnos, nem hall. A kegyetlen valóság az, hogy Kukli Albert vak és süketnéma. Az állandó sötétség és az állandó csönd rabja. Ezt a világot mi látók, hallók nem ismerhetjük, erről a zárt, információszegény világról ő meg nem mesélhet nekünk. A szülei viszont annál többet mondhatnak.
Valódi rémtörténet
-et hallottam, amit most továbbadok. Kukli Valéria mindössze 28 éves volt, amikor boldogan várta második gyermekét. Áldott állapotának 5. hónapjában erős fájdalmak törtek rá, és kórházba kellett szállítani. Diagnózis: bélcsavaródás. Az anya életéről lévén szó a műtét elkerülhetetlen volt. A teljes altatásból magához térve fájdalmai nem szűntek. Orvosai biztatták, rendben lesz minden vele és születendő gyermekével is. A műtét után veszélyeztetetté vált terhessége, ezért benntartották a kórházban. A magzat fejlődésének hatodik hónapjába lépett, s Valéria hazajött, de a fájdalmak fokozódtak. Ismét kórházba került, ismét teljes altatással műtötték, mert gennyesedés állt be. Ekkor már a kismama ereje és reménysége is fogytán volt, hisz a kínok nem szűntek meg, pedig állandóan kapta az injekciókat, fájdalomcsillapítókat.
Valéria hazakívánkozott. Ami vár rá, jöjjön otthon... A szülés is a házukban kezdődött. Innen azonnal Újvidékre vitték a vajúdó asszonyt. Megszületett a kisbaba. Testsúlya: 1720 gr, hossza: 41 cm. Mivel a magzat fejlődésének 6. hónapjában jött a világra, inkubátorba került.
- Csak annyit mondtak az orvosok - emlékezik vissza Valéria -, hogy a tüdeje nem eléggé fejlett. A többi szervével, életfunkciójával kapcsolatban semmilyen hiányosságot sem említettek. Minden látogatásunk alkalmával egy csomó gyógyszert írtak föl az orvosok, amelyeket nekünk kellett megvennünk. Időközben kiderült, hogy Albert tüdőgyulladást kapott. Másik alkalommal nagyon megrémültünk, mert a kicsi szemhéja sötétkék volt. Azonnal kérdeztük, mi történt vele. Még ma sem tudjuk egyértelműen, hogy csak a szemvizsgálat nyomai voltak-e, vagy műtötték a gyereket, mert nem hivatalosan ilyesmi is elhangzott.
Annyit mondtak először, hogy valami szemrongálódást vettek észre nála. Utána személyesen el kellett menni Újvidékre, ahol egy orvosnő (akinek a nevét, mondatait sohasem fogjuk elfelejteni) annyit mondott: ne vergődjünk a szemével, mert sohasem fog látni. Gyűjtsük a pénzt az iskoláztatására. Majd sarkon fordult és otthagyott bennünket. Erre nem készültem föl - emlékezik vissza mély fájdalommal Valéria. Nem is tudom, hogyan jöttünk ki a kórházból, hogyan értünk haza. Ilyen diagnózist nem vártunk, s legkevésbé azt, hogy úgy fogja mondani, mintha jó napot kívánna. A buszban hazáig sírtam. A hallásásról akkor még egy szót sem szóltak, s mi természetesen nem is sejthettük, hogy ezzel is nagy baj lehet.
Három és fél hónapig volt inkubátorban. Amikor hazahoztuk, 3120 gr volt a testsúlya, hossza 51 cm. Az akkor kapott látleletet már százszor elolvastam- mondja a könnyeivel küszködő édesanya.
Itthon utána élni kezdte a kisbabák megszokott életét. Gőgicsélt, s a család nagyon örült, hogy most már talán a megpróbáltatásoknak vége. De csakhamar kiderült, hogy sérve van, amit operálni kell. A kétoldali sérvműtétet már Belgrádban végezték el. Valéria szerencsére mellette lehetett. Ott sem jelezték, hogy van itt még baj. A lábadozó 11 hónapos csöppségnek a mama állandóan dúdolt, gyermekdalocskákat énekelt, mert ha nem is látja, de szokja, ismerje meg a hangját. Tudja, ő a mamája.
Még egy világ összedől
Egyéves kora után megszűnt a gőgicsélés. Albi elhallgatott. Ismét rohantak vele az orvoshoz, s ő megnyugtatta őket. Ez így természetes. Mivel nem lát, később kezd majd beszélni. Hiába nyugtatta őket a szakember. Kukliékat újabb rémület fogta el. 17 hónapos volt Albert, amikor magánrendelőbe vitték. Újabb sokk: Albi hallásával is baj van. 2000-ben a VMA-n mondták ki, hogy nem hall. Kétoldali hallássérülése van. A biológiai hallásküszöb kb. 90 decibel.
Újabb világ dőlt össze a szülőkben. Kukli Antal, a családfő, aki akkor kényszerszabadságon és fizetés nélkül volt, az anyaországba ment dolgozni, hogy az ott megkeresett pénzzel megvásárolhassák a hallókészülékeket. Megvették azt a készüléket is (Ksaffap, amelynek a kezelése külön képzett defektológus szaktudását igényli), melynek segítségével, állították az orvosok, otthon is valamennyire segíthetnek a gyereken. Ez a kísérlet is csődöt mondott. Utána vettek egy másik hallókészüléket, mert az elsőről időközben kiderült, hogy Albertnek nem elég erős.
Egyik helyről a másikra küldtek!
- mondja szomorúan Valéria. Kerestük a megoldást, hát elvittük a kisfiunkat Zimonyba, a süket gyermekek intézetébe. De nem fogadták be, mert vak. Akkor vittük a vakokhoz. Nem fogadták, mert siket.
2002-ben végre találtak Belgrádban egy orvosnőt, aki vállalta, hogy hetente háromszor 30 percet foglalkozik Alberttel. Ott tudták meg, hogy ha már egy hangot kiejt, az is óriási esemény. Hónapokig jártak Belgrádba, de a végén már anyagilag nem győzték. Az orvosi kezelés ingyenes volt, de az autózást (Albert nem tud nyugodtan maradni a buszban) Kukliék fizették.
A remény klinikája, Kaluga!
A bajok és a zsákutcák halmozódtak, de a szülők nem tudtak belenyugodni. Hallottak az oroszországi híres kalugai klinikáról. De az is rengeteg pénzbe került. Tiz-egynéhány ezer márka! Összefogott a falu, a távolba szakadt ismerősök, rokonok. Összejött a pénz. Valéria karjában tartotta Albertet Moszkváig. A remény klinikája már csak 300 km-re volt tőlük. Az orvosok túlzott ígéretekkel nem kecsegtették, de azzal igen, hogy körvonalakat látni fog. Hát már ez is sokkal több, mint a vaksötét. 14 nap alatt mindkét szemét megműtötték - emlékezik vissza az édesanya. - Reménykedtem, hogy egyszer mégiscsak meglátja az arcomat. De az eredmény elmaradt. Csak a vakító napfény és a vaku villanását érzékelte. Mondták, majd a következő műtét javít az állapotán. Ezeket hallva, én minden reményemet elvesztettem. Milyen messze vittem a gyermekemet, mennyit szenvedtünk?! Mivel Albert a műtétek után sokat sírt, állandóan a karomban tartottam, vittem, ringattam.
Valériát ismét operálják
Amikor hazaértünk, én kerültem sérvvel kórházba. Megműtöttek, ismét komplikáció, újra begennyesedett a sebem - mondja Vali most már rezignált hangon. - De nem adtuk föl. Ahogy ismét lábra tudtam állni, vittük Albit Szegedre a Máltai Szeretetszolgálaton keresztül. Ott kapott egy újabb hallókészüléket, de azt nem tűrte. Majd vettünk itt egy negyedik hallókészüléket, az árából valamennyit megtérített a biztosító. De az sem javított az állapotán.
A zárt világ érző, okos hőse
Kukli Valéria és Antal, akik annyit küzdöttek, annyi megpróbáltatáson mentek keresztül, amikor Alberthez fordulnak, mosolyogva teszik - mintha látná a kisfiuk. Szünet nélkül beszélnek hozzá, becézgetik - mintha hallaná őket a kisfiúk.
- Ebben az országban hiába keresünk olyan iskolát, ahol Alberttel foglalkoznának, tanítanák. Tudatos ember kell hogy legyen belőle. Nekem már azt is ajánlották, hogy mondjunk le róla, adjuk be valamilyen intézetbe. Egyetlen gyermekért sem adnám oda Albertet. Nap nap után tapasztalom, mennyire okos. Ki tudja fejezni magát az ő zárt kis világában is. Tud boldog, tud bánatos lenni. Mindent jobban meg tud érezni, mint más. Még azt is, amikor haragszom rá, és kiabálok. Megsértődik, és sírni kezd. Én azonnal átölelem, és kibékülünk. Minden új ruhának külön örül, csak azt akarja fölvenni. Amikor látja az édesanya kérdő tekintetem, így folytatja: - Megérzi az új ruha illatát, és így tudja, hogy az nem a régi.
Hónapokig kényszerszabadságon voltak, és semmilyen jövedelmük sem volt, segélyt kértek, de visszautasították őket, mivel hivatalosan munkaviszonyban vannak. Antal meg Valéria is a Šinvozban dolgozik. Most érkezett meg a májusi fizetés, ami valamennyivel több mint 6 ezer dinár. Az idősebb fiuk, Anti 16 éves, középiskolás és jó tanuló. (Tavaly, hogy a meredek tópartról motorral lezuhanó barátait megmentse, utánuk ugrott. Két társának szerencsére nem történt baja, de ő többszörös lábszártörést szenvedett. Műtötték. Hónapokig nem járhatott iskolába.) Antinak is azt szeretnék nyújtani, amit a korosztálya megkap. Az édesapa állandóan pluszmunkákat vállal, ennek ellenére teljesen elszegényedtek. Valériának Albert 7 éves koráig évente mindössze 2 hónap betegállomány járt, most már csak 1 hónap. Közben a kisfiú nem maradhat felügyelet nélkül. Nagy segítségük a nagymama, Horváth Rozália, aki szelíden mosolyogva, jámboran ismételgeti: hol reménykedik, hol szomorkodik.
- Albert nagyon ügyesen közlekedik a házban, de kinn az utcán is -- mondja Antal, az édesapa. - Soha semmilyen balesete nem volt. Amikor pl. megérzi, hogy már nem beton van a talpa alatt, hanem a füvön jár, gyorsan visszalép a járdára. Nagyon boldog, amikor kimegyünk a kertbe. Mindent megtapogat. Pl. a tőkén levő paradicsomokat szelíden mosolyogva körülsimogatja, és egyikben sem tesz kárt.
Itt senki sem segít!
- Talán Magyarországon vagy egy olyan iskola, ahol süket meg vak gyerekekkel foglalkoznak, mert én ebbe a helyzetbe nem tudok belenyugodni. Már sokszor elolvastam a Helen Kellerről szóló könyvet, és a filmet is megnéztem. Ő is vak volt meg süket, és a végén megtanult beszélni. Egyetemet fejezett be. Írónő lett belőle - mondja a keserűségben vergődő édesanya.
Míg jegyzeteltem, láttam, a Kukli családban a megpróbáltatásokat e leghatékonyabb erő győzi le: a szeretet. Szeretni mindenáron. (Ebből tanulhatnának sokan.)
Búcsúzáskor Albert már elszenderedett, de én nem tudtam úgy elmenni, hogy meg ne simogassam a kisfiút. Erre váratlan dolog történt. Albert hirtelen fölült, és megfogta a kezem. Nem értettem a reakciót. Valéria megmagyarázta. A fia megérezte, hogy kabát van rajtam, és tudta, hogy kimegyek, s most ő is jönne velem.
Segítsünk!
Hiszem, hogy nemsokára ezt is meg tudja majd tenni, mert meggyőződésem, hogy van kiút. Talán még egyfajta gyógyulásos kiút is. Ami biztos, Kukli Albertnek (aki, sajnos, nem az egyedüli, aki arra kényszerül, hogy fény és hang nélküli világban éljen) nekünk látó és halló felnőttek összefogva meg kell találnunk azt az intézményt, amelyben teljes értékű embert nevelnek belőle. Helen Keller csak egy példa a sok közül, a következő legyen a kis muzslai Albi.
Marcsók Vilma
Elérhetőségek:
a Kukli család telefonja: 023/ 541-294 vagy villámposta cím: vilma@mgnet.co.yu