home 2024. március 29., Auguszta napja
Online előfizetés
„...milyen az, amikor nincs pofázás”
Pásztor-Kicsi Gergely
2017.12.17.
LXXII. évf. 49. szám
„...milyen az, amikor nincs pofázás”

Háy János — noha annak idején megbukott magyarból — a kortárs irodalom egyik legfontosabb írója.

Nemrég a Magyar Tanszék Kontaktzónájának volt vendége, Bordás Sándor kérdezte. A másfél órás beszélgetés során rengeteg mindenről szó esett, sokkal többről, mint amennyi egy kétoldalas beszámolóba belefér. Alább néhány szemelvény következik az író legizgalmasabb gondolataiból.

A beszélgetés elején Háy vidéki gyökereiről esett szó:

— Vámosmikolán születtem, a szüleim földművesek voltak. Felhőtlen biztonságban nőttem föl, hiszen ez egy kis közösség volt, ahol ha kóvályogtam a faluban, egy néni megfogta a kezemet, és hazavitt, mert tudta, hová tartozom. Ez ugyan már a szocialista világ volt, mégiscsak őrizte a szinte középkori eredetű, archaikus zártságát. Ha valaki sérülten született, vagy lökött volt, annak is megtalálták a helyét, ha valaki verte a feleségét, akkor a szomszéd átment, és felpofozta. Volt a falunak egy nagyon rendezett morális építménye, de ha abból a közösségből ki akartál lógni, akkor áruló lettél, és elvesztetted a védelmed. Én ezt el is akartam veszteni, nem akartam ott maradni, budapesti vagyok 1974 óta. Tízéves voltam, amikor elkezdtem írni, és természetesen nem volt semmifajta biztatás otthonról. A nagyanyám azt mondta: Minek írsz? Írónak ott a Jókai, költőnek a Petőfi. Nem tudtam, mit akarok majd csinálni, ám a művészetek és a popzene nagyon izgatott. A családom nem örült ennek, mert értelmetlen, ostoba dolognak gondolták, apám különösképp.

Bordás elmondta, hogy pályája elején Háy bohém életmódot folytatott, amivel Háy nem egészen értett egyet:

— Sokszor nagyon nehéz volt, mert rosszul illeszkedtem be a felnőttvilág működésébe, és nem nagyon szerettek a gimnáziumi tanárok, azután pedig nem bohém voltam, hanem egy kallódó, szerencsétlen ember, akinek pengeélen billegett az élete. Ez valójában egy mindennapos küzdelem volt. A négy év gimnázium teljesen összetört emberileg, de nagyon erős volt bennem az érdeklődés a művészetek iránt. Mindmáig azt gondolom, hogy ahhoz, hogy író legyél, legalább egyszer át kell olvasnod a klasszikus és a kortárs magyar irodalmat, és egy kicsit abba is bele kell helyezkedned, hogy mi történik a többi művészeti ágban, mert minden művészeti ág valahol ugyanazt akarja: elemi erejű létélményt nyújtani, olyat, amelytől szétreped az ember szíve. Ennél kevesebbet a művészetnek nem szabad akarnia. Sok helyen megfordultam, de mindig csak külső szemlélőként, mert erősen szorongó alkat voltam. Bizonyos kortárs zenei koncerteken csak hatan voltunk, viszont a többi öt ember együtt ült, én meg külön. A mai napig kilógok a művészvilágból. Nem az emberektől idegenkedem, de az irodalmi életbe csak a munka által kapcsolódok be, a barátaim nagy része civil. Minden nem írással töltött idő egy író számára aranyat ér. A tapasztalatok, melyektől feltüzesedhet egy írás, mégiscsak a világból jönnek, a műalkotások és a művészek közegében való mozgás viszont egy kicsit valóságidegen. Láttam olyan írót, aki csak művészemberekkel társalgott, ezenkívül az újságot olvasta el. Szerinted mennyi az írásaiban az emberi tartalom? Ettől még lehetsz jó tollú, ironikus és humoros író, csak a lelke nincsen meg az írásaidnak. Ilyenformán nem akarok elírósodni, élek egy normális, civil életet. A gondolkodásomban emellett minden írói. Folyamatosan arról gondolkodom, hogy mit használhatok fel.

Az egyén és a társadalom viszonya is szóba került:

— Be vagyunk tagozódva egy fogyasztói társadalomba, és nem tudsz függetlenedni ettől. Ebből szerintem nem lehet kilépni, bár sokan megpróbálják. A Mélygarázs című könyvemben — melynek születéséhez az is hozzájárult, hogy Mucsi Zoltán kérlelt, hogy írjak neki egy monodrámát — arra voltam kíváncsi, hogy létezik-e olyan ember, aki egyszerűen felszámolja a polgári kötöttségeit, és hogy létezik-e egy olyan pozíció, ahonnét ezt hitelesen lehet képviselni. Amiket ez a figura mond, azok teljesen reális kritikák, csak az a gond velük, hogy ez a figura egy oldalról nézi a kérdést, és nem tesz mellé egy másik oldalt is. Menet közben pedig arra jöttem rá, hogy ha ez a figura minden fogódzó, gyökér nélkül, teljesen ellökve magától a polgári világot hadovál arról, hogy mi az a polgári világ, nem hiszek el belőle egy szót sem. Rájöttem, hogy ez a kritika is csak akkor tud érdekes lenni, hogyha meg tudom teremteni a figura társadalmi érintettségét, másokhoz való kötődését, mert úgy rajzolódik ki, hogy ki az az ember, aki beszél a világról. Ez az irodalom egyik alapkérdése. Egyébként egy irodalmi karakter egyedi és tipikus elemek összességéből áll össze. A tipikus elemek az általánosságok: egy szingli nő, valaki válás előtt áll. Furcsamód azon keresztül tudunk azonosulni vele, ami lehet, hogy különbözik a mi életünktől. Ez az egyediség teremti meg az intimitást, hogy ezt az embert olyan valóságosnak tudod megélni, mint a saját életedet. Mindannyiunk élete közhelyes, távolról nézve elég hasonló dolgokon megyünk át, és az életünk különlegessége az, hogy mégiscsak mi éljük, s látjuk a különbözőségeket, melyek elkülönböztetik mások életétől. Az irodalmi hősben is át kell élnünk az egyediséget, mert így tudunk vele azonosulni, így tud a mi életünkhöz hozzászólni.

Háy János nemcsak íróként és költőként ismert, hanem drámaíróként is. Erről is beszélt:

— A színház, őszintén megmondom, nem nagyon érdekel. Tisztességesen elmegyek, ha bemutatóm van, megnézem, amire a barátaim meghívnak, látok lenyűgöző előadásokat, de azért százból egy darab tetszik. A dráma viszont mindig érdekelt, mert a prózánál, ha a dialógus egy kicsit sántít, ott van a narráció lehetősége, mellyel helyre lehet tenni a szöveget. Nagyon érdekelt, hogy milyen az, amikor nincs pofázás, magyarázás, csak a dialógus. Ráadásul a dráma fokozottan akusztikus műfaj, úgy kell megkomponálni, mint egy zeneművet. Minden irodalmi alkotásnak van egy akusztikai építménye. Aminek nincs, azt nem kell elolvasni.

Bordás megkérdezte Háytól, hogy mennyire tartja elfogadhatónak a csupán szórakoztató költészetet:

— Tekintsük úgy, hogy költészet minden versbe írt anyag. Az embernek van egy alapvetése, melyet ízlésnek nevezünk. Ez az egyetlen — egyébként nem megfogható — fogalom, melyre valamiképpen építkezni lehet. Mi az ízlés? Nem tudom. De az biztos, hogy jónak kell lennie ahhoz, hogy az ember tudjon írni. És aztán az ízlésünkkel eldöntjük, hogy mit hova rakunk. Néhány éven át én szerkesztettem a Szép verseket, és mindig beválogattam Faludy aktuális művét, aki nem volt egy nagy költő, de a vers, melyet megírt, mindig éppen annyit vitt a hátán, amennyi benne volt. Ez szerintem az igazi kérdés, hogy mennyit bír el a vers a hátán. Faludy nem akarta, hogy a költeményeiben annyi legyen, mint egy József Attila-versben. Szerette volna, de tudta, hogy nem jön össze... Az a borzasztó, amikor egy gyönge vázra rápakolod a József Attilá-nyi súlyokat, mert az nevetségessé válik. A rímjátékok, versjátékok nem korrupt dolgok, csak nem szabad elfelejteni, hogy más a fajsúlyuk. Én nem azt tartom dilettantizmusnak, hogy rossz szöveget írok, hanem azt, amikor úgy hiszem, az a szöveg, amely a családi térben megszólal, mert a gyerekem örül neki, tízezer ember előtt is megszólal. Sajnos néha profik is privát szövegeket tesznek közszemlére.

Háy könyvszerkesztőként is dolgozott, így előkerült a könyvmarketing kérdése is:

— Sokan azt gondolják, hogy jó marketinggel nem kell túl sok energiát beletenni a művünkbe. Még egy ismert prózaíró könyvét kinyitva is azt láttam, hogy elképesztő képzavarok, végiggondolatlan hasonlatok sorjáznak a szövegében. Egyszerűen nincsen munka nélkül élet, nincsen munka nélkül szeretet, szerelem, család. Mindenbe munkát kell tenni, és onnan jön az öröm, hogy ennek a munkának igenis van eredménye. Nem igaz, hogy nincs. De ha nem teszed bele, akkor a gyerekeiddel, a barátaiddal és az olvasóiddal olyan is lesz a kapcsolatod.

És végül az irodalmi kánonképzésről is beszélt:

— Az a baj, hogy ahhoz, hogy egy író bekerüljön a kánonba, rögtön minden rossz tulajdonságát le kell tagadnia. Aki ilyen marha jókat írt, az tutira nem iszik, nem szifiliszes és nem gyáva. Ez az emberi kommunikáció alapjaival megy szembe. Miért tudok szólni hozzád, és te hozzám? Azért, mert mindketten esendőek vagyunk, és sérültek. Nem félek tőled, mert neked is van egy nyitott seb az oldaladon. Ezeknek az alkotóknak pedig nem egyetlen nyitott sebük volt, hanem harminchárom. Ezért tudtak írni, mert igenis sérelmekből, traumákból dolgozik minden alkotó!

Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Beállítások" gombra kattintva olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..