Egy ideje minden bizonnyal akkor is emlékeznek rá, amikor betérnek az immár Juhász Erzsébet nevét viselő topolyai könyvtárba, és a csavarodó lépcsőn fölérve, helyiségből helyiségbe lépdelve besurrannak a tiszteletére berendezett emléksarokba, ahol az írónő személyes tárgyai, a könyvei és a jegyzetei, a könyvespolca, az írógépe is a szelleméhez hű hangulatot kíván megidézni.

Hogy milyennek is kellene lennie ennek a hangulatnak, milyen volt ő igazán, és mitől olyan jelentős az életműve, arról október 3-án az Esti följegyzések Juhász Erzsébet életművéhez című irodalmi megemlékezésen hallhattak az érdeklődők.

Juhász Erzsébet művei napjainkban reneszánszukat élik, egyre többen fordulnak az írónő munkássága felé, próbálják értelmezni életművét. Az emlékest során két előadáson keresztül két aspektusból ismerhettük meg a nőt, az írót, a harcost, aki küldetésének érezte a vajdasági magyar irodalom színvonaláért folytatott küzdelmet. Míg Sági Varga Kinga Juhász Erzsébet életművét az író szövegein — a szépirodalmi és a kritika-, tanulmány-, illetve esszéírói munkásságán — keresztül próbálta feltérképezni, addig Gazsó Hargita Juhász levelezéseiből kiindulva törekedett erre.

Az első előadásban a többi közt olyan főbb kérdéskörök által ismerhettük meg az írói hagyatékot, mint a vajdasági társadalmi és kulturális jelenségek iránti érzékenység, J. E. írói mivolta mellett ugyanis olvasó, néző, kritikus és kutató is volt; elbeszélőtechnika és szövegvilág, melyek mentén a magány, a létidegenség és a kisebbségiség sajátos elbeszélésmódjáról esett szó (és amely kérdéskörök az utolsó, be nem fejezett, 2001-ben posztumusz megjelent Határregény című művében tetőztek igazán); vagy a harc a szellemi vidékiség ellen szempont alapján, melyen keresztül kiolvasható, hogy az író az önsajnálat és a peremlét ellen ragadott tollat. Sági Varga Kinga elmondta, előbb az írónő szépirodalmi munkásságára fókuszált, és csak később, amikor a kutatást kiterjesztette az értekező műveire — köztük az Esti följegyzésekre (J. E. legismertebb nem szépirodalmi műve) —, akkor állapította meg, hogy soha sem sajnálkozva írt a kisebbségi helyzetről, hanem ebből élményanyagot hozott létre, és mindezt beépítette a szép- és a közírói tevékenységébe. Az a világ pedig, amelyet J. E. megalkotott a szépirodalmában, nemcsak azért lehet érdekes a jelenkor számára, mert folyamatosan a manapság is aktuális idegenségről írt, hanem mert ezt egy olyan kontextusban tette, mint amilyenben mi is élünk.

A második előadás során főként azokról a levelezésekről hallhattunk, amelyeket J. E. írókkal, irodalomtörténészekkel folytatott, és amelyeket a szakmaiságra élezett ki, jóllehet a fiatal kutató részéről óhatatlan volt a bensőséges viszonyulás is, mivel a személyes levélváltásokba, köztük például a szerelmes levelekbe is betekintett a tanulmányozás során.

Mint azt Gazsó Hargita kifejtette, akárcsak Juhász Erzsébet köteteiből, leveleiből is az olvasható ki, hogy egy rendkívül harcos típus volt. Őszintén merte feltárni a problémákat, rámutatott a hibákra, és volt bátorsága szembemenni az emberekkel, ha az igazságérzete úgy kívánta, hogy kifejtse a véleményét. Folyamatosan a magas irodalomért küzdött. Saját magáért és azokért, akik hozzá hasonló színvonalra törekedtek. Ezért is sikerülhetett olyan mély nyomot hagynia a maga ötvenegy évével, amely a munkásságát halhatatlanná tette.