— Egy kis magyarázatra szorul az álláspontom — mondja, miközben lesimítja szoknyája gyűrődését. — Nem vagyok szakértő, így csak arról beszélhetek, amit a józan eszem diktál. Saját véleményem van arról, az emberek miért tesznek olyasmit, ami az íratlan szabályok szerint elítélendő, nem elfogadott. Életünkben gyakran megesik, hogy olyan helyzetbe kerülünk, amelyben nem tudjuk, hogyan viselkedjünk. Ilyenkor a pillanatnyi érzések veszik át a főszerepet. És bizony ez sokszor téves útra visz. Nálunk igenis még ma is vannak kis, zárt közösségek, sőt családok, melyek — szabályokat nem szem előtt tartva — maguk igazgatják életüket. Én tagja voltam/vagyok a szórványban tevékenykedő egyik vallási közösségnek, melynek lelki, eszmei vezetője az édesapám volt.

Heten voltunk testvérek, én voltam az utolsó. Az elsőszülött fiút hat lány követte. Apám, ha jó kedve volt, sokszor mondta, heten vagyunk, mint a gonoszok. És én, a vakarék voltam szerinte a leggonoszabb. A szüleim, testvéreim elbeszélése szerint rendkívül élénk, örökmozgó kislány voltam, akit a szomszédok Pityunak hívtak, mert nem hasonlítottam Ilonkára. Hihetetlenül szigorúan neveltek bennünket. Pontos beosztás volt arról, hogy a hét melyik napján ki mit csinál, és aki a déli harangszókor nem ült kezet mosva, megmosdva az asztalnál, annak a tányérját apám levette az asztalról, és aznap nem kapott ebédet. Tudtuk, kinek hogyan kell köszönni, és sokszor beszélgettünk olyan témákról, amelyekről kevés családban esett szó szülő és gyermek között. Tudtuk, mi a rend, tiszteletben tartottuk az idősebb jogát, tudtuk, hogy csak akkor mehetünk férjhez, ha az előttünk levő már családot alapított, és csak ahhoz, akit a szüleink is jóváhagynak. Egy hatezer lelket számláló helység volt a szülőfalum, ahol egy kicsit szabadabb szabályok szerint éltek az emberek, de nálunk nem volt apelláta a szülők szava ellen.

A bátyám Szlovákiában fejezte be a teológiát, és amikor hazajött, megnősült, és egy közeli faluban kapott papi állást lakással. Mi, lányok is igyekeztünk, kettő közülünk pedagógusi hivatást választott, a legidősebb nővérem spanyol nyelvet tanult, és bírósági tolmácsként dolgozott. De volt újságíró és divattervező is. Egymás után mentek férjhez, sokáig minden évben volt egy lakodalom. A szüleim ebből nem csináltak falunapot, de ünnepi ebéd, élő muzsika valamennyiünk esküvőjén volt. Engem nem nagyon érdekelt a szerelem, talán ezért érezte apám, hogy neki kell közbelépnie, ha nem akarja, hogy Pityu lánya pártában maradjon. A választása az iskola egyik újonnan odakerült tanítójára esett, és néhány hónappal az ismerkedés után a család és a kis egyházközösség az én esküvőmet is megünnepelte.

A férjem Bácskában kapott munkát az egyik városi iskolában. Neki az volt a véleménye, hogy csak a férfi lehet a család eltartója, az asszony a ház ellátásáért, a gyereknevelésért felel. Egy fiunk lett, aki tizenegy éves korában belefulladt egy mesterséges tóba. Nem szültem többet, úgy éreztem, Isten büntetett meg valamiért, hát nem próbálkoztunk. A szüleim minden alkalommal, ha hazalátogattunk, arról tartottak előadást, mennyire fontos a házasságban a hűség, a család és a közösség iránti elkötelezettség. Mi azért vagyunk a világon, hogy azt tökéletesebbé tegyük, ne pedig piszkoljuk. Húsz évet éltünk együtt úgy, hogy a férjemmel való szeretkezést sosem kívántam. Nekem ez a házasságnak olyan fejezete volt, mint ebéd után a mosogatás: azzal kell befejezni a napot. Amikor a férjem hirtelen meghalt, egyedül maradtam. Apám már elhunyt, az anyám a legidősebb nővéremnél élt Újvidéken, a többiek is szanaszét éltek. Egy évvel a férjem halála után megismerkedtem egy kereskedővel a boltban, ahol vásárolni szoktam. Naponta váltottunk néhány szót, majd egy kávé nálam, aztán egy közös út Budapestre. Pesten csókolt meg először. És mintha az lett volna életem első csókja. Tudtam, hogy nős, hogy van két középiskolás fia. De azt is tudtam, hogy a „bűnös” érzelmek rabja lettem. Éjszakákon át igyekeztem magamban elmondani anyámnak, hogy nekem is jogom van egy kis boldogságra. De egy szót sem szóltam neki. Évekig tartó küzdelem volt ez számomra — az érzelmek és a belém nevelt kötelességtudat között. És mindig az érzelmek győztek. Ezért hallgattam. Talán el sem hiszi, de ez a titkos szerelem tovább tartott, mint a házasságom. Egészen a férfi haláláig, akinek nem mertem elmenni a temetésére. Pedig a viszonyunkról senkinek nem beszéltünk. Ez megmarad a mi féltve őrzött, gyönyörű emlékünknek.