* Hogyan érintette a hír, és mennyit kellett várnia az avatásra?

— Ez egy olyan rend, ahova nem lehet önkéntesen belépni, hanem az ember a munkásságával vonhatja magára a figyelmet. Fontos, hogy a személy értékrendje megegyezzen a lovagrend értékeivel, és jelentős legyen az a munka, amelyet a nemzet, a vallás és a hit megvédése, illetve terjesztése érdekében tesz. Engem felkeresett néhány lovag, hogy szeretnének javasolni, elfogadnám-e. Örömmel mondtam igent. Ez két éve történt, de a vírushelyzet miatt nem lehetett sem tavaly, sem tavalyelőtt megszervezni a ceremóniát. Volt egy olyan ötlet, hogy itt Bácson rendezze meg a Délvidéki Nagypriorátus, és a vajdasági jelölteket itt avassák lovaggá. De a Jóisten elrendelte, hogy megvan mindennek a maga helye és ideje, s én azon a véleményen voltam, hogy a hely az Visegrád, az ideje pedig akkor legyen, amikor az el van rendelve. Ez most úgy alakult, hogy az avatás mégis Visegrádon történt a Szent György-naphoz eső legközelebbi szombaton.

* Amikor felkeresték, mennyire érte váratlanul, mennyire lepte meg?

— Teljesen váratlanul ért, mert az ember azt a tevékenységet, amelyet csinál, sosem azért teszi, hogy díjat kapjon. Ha valahova odaszületünk, akkor ott van kötelességünk. Ezeket a kötelezettségeket nem az elismerésért vállaljuk, hanem ösztönszerűen cselekszünk. És ha vannak hasonló gondolkodású emberek, akiknek a csoportjába tartozhatunk, és ők maguk közé szeretnének fogadni bennünket, az nagyon nagy megtiszteltetés, és visszaigazolja a munkánk értelmét.

* Hogyan foglalná össze a saját munkásságát?

— Kupuszinán, egy hagyományőrző településen születtem, itt élek, és valószínűleg itt is fogok meghalni. Tízéves koromtól ennek a kultúrának, a kultúra megőrzésének, szellemi, tárgyi és néprajzi gyűjtésének vagyok részese. Később vezetője is lettem. A jelölést sok évtizedes munka előzte meg, melyet azért végeztünk, én is, és a feleségem is, mert úgy éreztük, hogy ez a mi dolgunk. Igyekeztünk kivenni a részünket Kupuszina néprajzi gyűjteményének megalkotásából. Sokáig foglalkoztam néptánccal, koreográfiákat is készítettem. Huszonéve pedig megalakítottuk a Krajcárka népdalkört, mely rangos elismerésekben részesült. Igyekeztünk hasznossá tenni magunkat, mert úgy éreztük, ez a mi feladatunk, melyet nem kerülhettünk meg, mert egy űr maradt volna bennünk.

* Feleségével együtt hivatásának tekinti a hagyományok és a népi értékek továbbörökítését. A hagyományok és a népi kultúra szeretetét pedig megörökölte a család is. A lánya, Csizmadia Anna neve mindenki számára ismerős. Ennek a neveltetésnek köszönhető az is, hogy Anna ilyen szép pályát futott be?

— Nagyon sokszor voltak nálunk otthon a próbák, és Anna ebben a légkörben nőtt föl, hogy gyűjteni jártunk idősekhez, dalokat tanultunk és tanítottunk, táncokat próbáltunk összerakni, koreográfiákat, zenéltünk mellé, és igyekeztünk csakis hiteles forrásból meríteni. Sok gyűjtő volt nálunk Vajdaságból és Magyarországról is. Mi nem mondtuk neki soha, hogy ez érték, de úgy tűnik, hogy hála Istennek ő ezt értéknek vélte és értékként fogadta el, ami később meghatározta az életét. Ugyanígy a fiam is ezeket az értékeket kapta. Most egyébként mindketten pedagógusként dolgoznak Szegeden, a Dugonics András Piarista Gimnáziumban. Zsolt matematikát, Anna pedig népi éneket tanít.

* Vissza Visegrádra, a lovaggá avatásra. Milyen volt a ceremónia, hogyan élte meg?

— Kiskoromban nagyon sokat olvastam a történelemről, így a lovaggá avatásról is. Mindig elgondolkodtam, hogy Istenem, milyen szép lehet, ha valakit lovaggá ütnek, és megérintik a vállát egy nagy karddal. Belegondoltam, hogy ez milyen csodálatos dolog, de az, hogy valamikor majd velem is megtörténik, soha eszembe sem jutott. A ceremónia pontosan úgy történt, ahogy már számtalanszor olvastam róla. Az eredeti helyszínen, a visegrádi királyi palota lovagtermében, azon a helyen, ahol 1326-ban az alapítás volt. Néhány évtizede a lovagi palotát újjáépítették, éppen olyanra, amilyen sok száz évvel ezelőtt volt. Érdekesség, hogy 1326-ban, amikor az első nem egyházi, hanem királyi lovagrend megalakult Európában, ez Magyarországon történt, mégpedig a visegrádi királyi palota lovagtermében. Minket is ugyanabban a teremben avattak lovaggá, és ugyanolyan ceremónia szerint, ahogyan azt több száz éve teszik. Szóval ez egy csodálatos élmény volt. Nagyon nagy lelki töltet van mögötte. A helyszínek, a ceremónia, a ruhák… Az a kappa, amelyet a Szent György Lovagrendben viselünk, szintén több száz éves minta alapján készül. Egyszerű, fekete, szinte bokáig érő köpeny, melyen rajta van a Szent György Lovagrend címere és az apostoli kettős kereszt egy pajzson, bordó színű mezőben.

* A lovaggá avatás nem egy út vége, sokkal inkább valaminek a kezdete. Hogyan tovább? Mi egy lovag feladata, vannak-e kötelességei?

— A Szent György Lovagrendnek megvannak azok az értékei, amelyek miatt megalakult, és ez sok száz éven át szinte nem is változott. A nemzeti értékeink, a keresztény hit, a család védelme, eleve a lovagias magatartás, és ami a legfontosabb, a karitatív munka, a jótékonykodás. Az elesettek és a rászorulók segítése. Néhány éve itt Nyugat-Bácskában is megszervezzük, hogy négy faluban gyűjtünk adományt a vajdasági Lurkóházak számára. Meg is döbbentem, hogy hihetetlenül sok a jóakaratú ember. Fontos a karitatív munka, mert mindig vannak, akik rászorulnak, és akik adni akarnak. A lovaggá avatás után ugyanúgy dolgozom tovább, mint eddig, azzal, hogy már tudom, hogy a munkámat mások is elismerik. Lehet, önzőnek tűnik, de jó érzés, hogy az ember nem hiába tette meg azt, ami rá volt szabva. Volt értelme, és ezt embertársaim is látják, legalábbis egy részük. Most egy olyan közösségbe tartozom, amely hasonló gondolkodású emberekből áll, akik hasonló értékeket vallanak. Ezek olyan konzervatív, állandó értékek, amelyek sok száz éve nem szűntek meg, és most is élnek. Nem is fognak megszűnni, és remélhetőleg a mi dédunokáink is majd ugyanezeket fogják vallani — noha a mai világra ez sajnos nem jellemző, mert egyesek úgy vetik le az értékeket magukról, mint mások a piszkos ruhát, az alsóneműt. Pontosan ezért szervezzük meg már harmadik alkalommal az egyhetes apródtábort, melyet a Szent György Lovagrend rendez Doroszlón, a Szentkútnál. Itt azt próbáljuk a gyerekekbe nevelni, hogy nem szégyen az, ha valaki ezeket az értékeket vallja, és ezek szerint akar élni. Lehet, hogy nem trendi, de nem szégyen.

* A vajdasági magyarság mintha egyre jobban kezdene a saját valódi értékeire odafigyelni. A népi hagyományok tiszteletben tartására, azok ápolására, továbbadására.

— Egyetértek ezzel, valóban egyfajta reneszánszát éli ez a folyamat. Úgy érzem, hogy itt nálunk ezek az értékek jelen vannak a mindennapi életünkben, és mi tudunk egységesen, hasonlóképpen gondolkodni. Szerintem a kis, maroknyi közösségünket ez tartja meg, illetve ez kovácsolja össze, és talán ennek köszönhető, hogy politikai szinten is tudunk egységesen föllépni. Valószínűleg a számbéli fogyatkozásunk is kierőszakolta ezt, hiszen szinte már nincs család, mely nem csonka, és az egy lelki megújuláshoz vezet, hogy akik itt maradtunk, azok nagyon kapaszkodjunk össze, mert a túléléshez ez az egyetlen lehetőségünk. Szerintem az ember nem véletlenszerűen születik oda, ahova, hanem azért, mert éppen ott van dolga.

* Mennyire hatott ki a lovaggá avatására az a tény, hogy Kupuszinán él?

— Teljes mértékben. Én azt hiszem, hogy ez az alfa és az ómega. Büszke vagyok a falumra, mely egy olyan kőkemény hagyományőrző közösség, amely több száz éve küzd a fennmaradásáért, a megélhetéséért — ez egy külön beszélgetést is megérne. Örülök, hogy része lehetek ennek a közösségnek, mely valóban nagyon megfogyatkozott, de még mindig működik minden civil szervezetünk. Úgy gondolom, azáltal adunk bizonyságot az élni akarásunkról, hogy mindent működtetünk. Nem adjuk fel!