Valamennyiünk örömére övé lett a győzelem: a háromfordulós, kimerítő verseny után a vetélkedő nagydíját — Nemes Fekete Edit keramikusművész egyedi kisplasztikáját — neki ítélte oda a hattagú bírálóbizottság.

• Nagyszerű teljesítményt nyújtott, igazi példaképévé vált a fiataloknak. Hol „rejtőzködött’’ eddig?

— A Szenttamási Hagyományápoló Klub kézimunkacsoportjának a vezetője, Pápista Irén hallotta a rádióban a felhívást, s mivel részt vettünk az idősek Ki mit tud?-jának szabadkai elődöntőjén is, ahol mi, szavalók nem jártunk ugyan sikerrel, de Irénke „szárnyakat kapott’’, és az ő unszolására indultunk el a Dudás-vetélkedőre. Lankadatlan energiája és lelkesedése nekem is erőt adott, nekem, a süket és vak öregasszonynak… A jobb fülemre már nem hallok, a bal szememre már nem látok, hogy a többi bajokról ne is beszéljek.

• Honnan a versszeretete? Családi örökség?

— Soha senkinek nem beszéltem én erről, és nyilvánosan eleddig nem is léptem fel. Kishegyesen születtem és nőttem fel, az elemi első osztályába 1949-ben iratkoztam be. Osztálytársaim között olyan kiemelkedő közéleti személyiségek voltak, mint Horváth László (az Újvidéki Rádió zenei szerkesztője), Gobby Fehér Gyula író, Kovács Elvira nőgyógyász szakorvos. Ha most Szőke Erzsébet egykori tanítónőm vallhatna, bizonyára elmondaná, hogy igencsak rossz tanuló voltam. Ami igaz is. Ötödikben meg is buktam, s így kerültem abba az osztályba, amelyikben padtársa lettem Nemes Fekete Editnek. Ő kiválóan rajzolt, én pedig — amikor házi feladatként verset kellett fejből megtanulni — csak úgy fújtam őket. Még ma is tudom mindegyiket. Édesanyám sok napilapot meg folyóiratot vásárolt — ezekben időnként irodalmi mellékletek is megjelentek, és ha találtam bennük valami nekem való, tetszetős írást, akkor kivágtam, félreraktam, és sokszor olvasgatva végül az eszembe vésődtek. Mert csak hogy megsúgjam: nem szeretek olvasni. Az 55 éves iskolai találkozónkon, a kishegyesi templomban elszavaltam Dsida Jenő Hálaadás című versét, s akkor sokan gratuláltak. Micsoda tehetség, mondták, de én világéletemben nagyon szerény teremtés voltam, és sohasem dicsekedtem azzal, hogy mit tudok. Aztán egyszer — már itt, Szenttamáson, a klubban — Irénke kérésére egy kézimunka-kiállítás megnyitóján mondtam verset.

• A család azért csak tudott erről a szenvedélyéről, nem?

— Nem, soha nem tártam fel a „titkom”-at, még a két fiamnak sem. Sodort bennünket az élet, a megélhetésért kellett küzdenünk, a gyerekeket útra bocsátanunk, az idős szülőket ápolnunk. 27 évig egy asztalnál egy kenyeret ettem anyósommal és apósommal. A kézimunkázókhoz is már most, idősen csatlakoztam négy évvel ezelőtt, de csak azért, mert a klub itt van a közelben, a sarkon, és hát kell egy kis velem egykorú asszonytársaság. János, a férjem évek óta galambászik, ide-oda utazgat a versenyekre, a három unokám is felnőtt már, szóval magányosak lettek a napjaim.

• Látom a képekről, hogy 2011-ben megünnepelték az aranylakodalmat a családdal. Mitől kerekedik, fényesedik, nemesedik ki egy fél évszázadnyi házasság?

— Az egymás iránti türelemtől, megértéstől, szeretettől. Volt nekem egy udvarlóm, aki négy évig tette a szépet, aztán amikor elment katonának, a barátjához írott levelet tévedésből a nekem címzett borítékba tette, s így kiderült, valójában mit is gondol rólam. Szakítottunk, mert nagyon megbántott. Jánost a kishegyesi piacon ismertem meg, ahol szabóinasként munkaruhákat árult. Az ötödik vasárnap megszöktetett. Egy régi, oldalüléses motorbiciklin hozott Szenttamásra, a szülei házába. Később férfiszabóként dolgozott, én meg segítettem neki. Aztán eltanultam tőle a mesterséget, és egy palánkai cégnek varrtam férfinadrágokat, itthon. Meg ápoltam apósomat, anyósomat, aztán a megözvegyült édesanyámat. A két évvel fiatalabb Katalin húgomat is eleresztettem már az angyalokhoz…

• Régi padtársának, Nemes Fekete Editnek elárulta, hogy az alkotása a maga kezébe jutott?

— Miután az örömhullámok lecsendesedtek bennem, felhívtam telefonon, és megköszöntem neki ezt a váratlan jutalmat. Látja, milyen kifürkészhetetlen a sors? Edit engem mindig nagyon, nagyon szeretett az iskolában. Ez a szeretete most örökre itt lesz velem ebben a gyönyörű alkotásában, a napot ölelő kisgyermekben… A díjátadás és egyáltalán az egész Dudás-verseny nagyon családias légkörben zajlott, a fiataloktól sok bátorítást és támogatást kaptam. Amikor az elnök úr, Hajvert Ákos gratulált, én úgy éreztem, ott esek össze, úgy remegett a lábam az örömtől. A többi díjnyertes gyerek is MIND körülvett, elárasztottak jókívánságaikkal, és úgy éreztem, lebegek a boldogságtól. Magyar Ottó Az élet alkonya című versében teszi fel a kérdést, hogy érdemes-e élni, amikor már annyi nyűg, nyavalya van az ember hátán. A válaszom: igen, ilyen pillanatokért mindenképpen.