A telt kalász mindig meghajlik - jutott eszembe a szép szólás, amikor Lévay Szilveszter úgy döntött: szülővárosában, Szabadkán rendezi meg az ő nevét viselő nemzetközi musical énekverseny középdöntőit és döntőjét - miután Budapest, Prága, Marosvásárhely, Zágráb, Szarajevó, Karlstad, London, Szentpétervár, Tokió, Szöul... és Szabadka fogadta az elődöntő rengeteg, mintegy 300 részvevőjét. A mai és a holnapi elődöntőn összesen 49 fiatal tehetség lesz itt a nagyvilágból, s rangos nemzetközi zsűri választja ki közülük azokat, akik elsején, pénteken fölléphetnek a palicsi szabadtéri színpadon megrendezésre kerülő döntőben. A budapesti Operettszínház zenekara kíséri majd őket, és szintén nemzetközi grémium értékeli a produkciójukat. A versenyzők világsikerű musicalekből adnak elő dalokat, köztük persze elsősorban Lévay Szilveszter alkotásaiból: az Elisabethből (amelyet az 1992-es bécsi bemutatója óta minden idők egyik legsikeresebb német nyelvű musicaljeként emlegetnek, s amely kirobbanó sikert ért el Japánban is, tíz városában mutatták be, Tokióban már 15 éve játsszák telt házakkal, két színházban, akárcsak Svédországban, Helsinkiben, Hollandiában, Belgiumban, Olaszországban, Essenben, Stuttgartban meg Berlinben, és készülnek a müncheni, frankfurti és brémai bemutatójára is), továbbá a Mozart(!)-ból (melyet az 1999-es bécsi ősbemutatója után 1,4 millióan láttak világszerte, s melyet 2003 márciusa óta telt házak előtt játszott a budapesti Operettszínház, s most a szó szoros értelmében könnyek között vett tőle búcsút a szereplőgárda és a közönség, s mely tavaly Koreában az év musicalje lett), a Rebeccából (melyet nemsokára bemutatnak a New York-i Metropilitanben is), a Marie Antoinette-ből (melynek ősbemutatója öt éve Tokióban volt)...
A múlt csütörtökön németországi, München melletti otthonában hívtuk fel Lévay Szilvesztert telefonon, s kértük meg, mondjon néhány szót erről az első alkalommal megrendezett világversenyről és önmagáról.
- Már izgulok nagyon, szurkoljatok, hogy sikerüljön! - kezdte a beszélgetést a tőle megszokott közvetlenséggel.
- Hol, a világ mely részén jelentkeztek legtöbben a versenyre?
- Pesten, körülbelül 170-en, és 27-en jutottak be a középdöntőbe. Japánban januárban voltam meghallgatáson, ott 16-an jelentkezőből ketten jutottak tovább, s el is jönnek - olyan messziről! -, amire büszke vagyok.
- Mi pedig örülünk, hogy éppen ide, Szabadkára jönnek, hogy elviszed hírünket a világba, örülünk annak, hogy ennyi idő után sem felejtetted el a szülővárosodat, ahonnan '62 októberében, alig 17 évesen mentél el egy három hónaposra tervezett körútra, s lám, majd ötven éve tart már... Fönt vagy a világ tetején, fut veled a szekér, de nem felejtetted el, honnan indultál, maradtál a régi kedves, egyszerű Szilvinek. Hogy sikerül ez neked?
- Én a lelkem mélyén úgy érzem, hogy legtöbbet a szüleimnek köszönhetek, az ő karakterüket örököltem, az ő nevelésük vagyok, de a szülővárosomnak is hálával tartozom, mert - ahogy a múltkor a belgrádi tévének adott interjúmban is mondtam - nekem nagyon szép és gazdag fiatalságom volt Szabadkán, s a gyermekkor nagyon sokat jelent az ember életében.
(Mit neki, ugye, a bécsi, schönbrunni kastélyban berendezett fényes lakosztálya, amit a halás osztrák főváros bocsátott rendelkezésére életfogytiglan, mit neki Hollywood, Michael Duglas, Silvester Stalallone, Charlie Sheen meg a többiek! Inkább a Colos meg a Médó... Mit neki Tokió! Ő Szabadkán érzi magát igazán itthon. Ezt mondta a telefonba: ,,odahaza''.)
- Kár, hogy odahaza Szabadkán még nincsenek olyan technikai feltételek, nincs olyan korszerűen felszerelt színpad, ahol ezeket a nagy produkciókat színre lehetne vinni, de már tárgyalok a lehetőségekről. Először talán Belgrádban keríthetnénk sort egy előadásra...
- Olvasom az interneten, hogy a pestiek könnyek között búcsúztatták a Mozart(!)-ot. De hát miért vették le műsorról, amikor annyi év után is rendre telt házak előtt futott? Talán a Rebeccának kellett a ,,hely''?
- Igen, igen, ez, tudod, úgy van, hogy az utóbbi 10-15 évben a musicalek közül talán az enyéim mennek a legtöbbet (az Elisabeth, a Mozart(!) és ma a Rebecca is). Lehet, hogy egy kicsit sok már állandóan minket játszani. Az jut eszembe erről, hogy '98-ban, amikor hét év után Bécsben lekerült a programról az Erzsébet, megkérdezték tőlem az újságírók, hogy miért, hisz még mindig mekkora siker, és én akkor azt feleltem: figyeljenek ide, nekem jobb, ha az emberek akkor sírnak, ha elmegyünk, mint ha maradunk, és azt mondják: most már elmehetnének...
- A belgrádi tévének adott interjúdban kijelentetted: én a közönségnek dolgozom, nem a kritikusoknak - akik, mint említetted, fanyalogva fogadták az Elizabeth ősbemutatóját. A közönség viszont ovációval. És aztán világszerte megtöltötted vele a színházakat. Az internet tanúsága szerint vannak olyanok is, akik 10-20-szor is megnézik a darabjaidat, valósággal Lévay-függők lettek...
- Természetesen meghallgatom a kritikusok véleményét is, de nem a kritikusoknak írom a műveimet, hanem úgy csinálom, úgy formálom meg őket, hogy a népnek tetsszenek. Az én számomra a nép a fontos... A nép. Az a közönség nekem. Érted? És ha eközben sikerül elnyernem a kritikusok tetszését is, annak örülök. Bennem mint alkotóban nincs meg az olyanfajta egoizmus, hogy csak önmagam vagyok fontos, én vagyok az alfa meg az ómega is, nem gondolom azt, hogy csak az én személyiségem kell hogy kifejezésre jusson, akkor lesz csak jó a mű. Persze, muszáj, hogy tetsszen nekem is, máskülönben nem adhatom ki a kezemből. De nekem úgy kell, hogy tetsszen, hogy érezzem: megvan rá a lehetőség, hogy a közönségnek is tetszeni fog, hogy a szívébe fogadja. Hogy bemászik a bőre alá...
- Michael Kunze... A szövegíród. Nagy szerencse, hogy egymása találtatok?
- Ez egy hihetetlen dolog, és teljesen véletlen volt. De már az első találkozásunktól kezdve nagyszerűen tudtunk együtt dolgozni. Persze voltak összetűzéseink is a negyven (!) év alatt, amióta együtt dolgozunk, de ma már nincsenek. És ezért mondom is mindig, hogy kell a tehetség az én szakmámban, kell a nagy fegyelmezettség, kell, hogy az ember nagyon szeresse a munkáját, de kell egy adag szerencse is hozzá.
- Mit üzensz a tehetséges fiataloknak, a verseny részvevőinek?
- Örülök nagyon, hogy ennyi részvevője volt/van a versenynek, és az a nagy reményem és kívánságom, hogy legyen közönség is, amelyet érdekel az, amit csinálunk, mert az a fiatal művészeket is nagyon segíti, ha a közönség szívvel-lélekkel ott van mellettük.
- Végül még egy személyes kérdés: a szüleid magyarok voltak, a feleséged német, barátaid a világ minden részén vannak, mindenféle nemzetiségűek, jómagad ingázol München (Volkenschwand), Bécs, Budapest, Los Angeles, Tokió, Szöul stb. között, és a magyar fővárosban ott függ a fényképed a Magyarok Házában a legjelesebb magyarok arcképcsarnokában. Ezek után te, Lévay Szilveszter, minek érzed magad?
- A végén, tudod, mi marad meg az én lelkemben? Az, hogy én egy büszke szabadkai vagyok.