Február 21-ét az ENSZ Nemzetközi Anyanyelvi Nappá nyilvánította 1999-ben, Banglades javaslatára. A világnapot annak emlékére tartják, hogy 1952-ben Bangladesben az urdut nyilvánították az egyetlen hivatalos nyelvvé, noha a bangladesiek anyanyelve a bengáli. (Február 21-én Dakkában a diákok fellázadtak az anyanyelv elnyomása ellen, a rendőrség összetűzött a tüntetőkkel, s öt diákot megölt.) A Magyar Nemzeti Tanács döntése értelmében február 21-e, az anyanyelvi világnap a délvidéki magyarság jeles napja is egyben. Anyanyelvünket óvni, ápolni kell, hiszen csak mi őrizhetjük meg tisztaságában, érintetlenségében az utókor számára. Veszélyt rejtenek a más nyelvekből beszivárgó szavak, amelyek megfertőzik, elcsúfítják édes anyanyelvünket. Mennyire tudunk még magyarul, mennyire édes az anyanyelvünk? - kérdeztük a héten Olvasóinkat.
TåKE János zentai újságíró:
- Néha megpróbálom tartani magam - igaz, csak ritkán sikerül - Márai Sándor egy kijelentéséhez, mely szerint, ha írni nem is, de olvasnod mindennap kell. Sajnos, és ezért szégyellem is magam, Márai tanácsa ellenére nem mindennap olvasok. Pedig tudom, hogy kellene, hiszen ahogy a Magyar Professzorok Világtanácsa 2005. évi szakanyanyelvi konferenciája során is elhangzott: ,,Nincs versenyképes társadalom versenyképes anyanyelv nélkül.' Ma már a magyar nyelvhez ismernünk kell az angolt és a számítógép nyelvét is, hiszen amíg az 1980-as években nagyon könnyen boldogultunk fájlok, winchesterek, softwarek nélkül, ma, a XXI. században már ez majdhogynem elképzelhetetlen. A másik gond, ami nekem sokkal fájóbb: a helyesírás és a mondatszerkesztés kérdése. Ha egyetemi végzettségű emberek írnak helytelenül, akkor mit várunk el a szakközépiskolát végzett munkásoktól? Vajdaságban beteg a magyar nyelv, hiszen nemcsak szlenggel és durva szavakkal hígult fel - ez persze a magyarországira is vonatkozik -, hanem szerb kifejezések is beszűrődtek a nyelvbe. A bazén, a batri, a patika (tornacipő) és még sorolhatnánk, ki tudja, meddig, hiszen a sor végtelen. Ezek a szavak még az írott sajtóban is megjelennek, megfertőzve az anyanyelvünket. Ha ez így folytatódik, nem sokáig büszkélkedhetünk azzal, hogy a miénk a világ egyik legválasztékosabb nyelve, s a sok csodálatos szinonima helyett a szóismétlések kerülnek majd előtérbe. Alig akad író, politikus, közéleti személyiség, aki ne idézte volna Széchenyi István mondását, miszerint ,,nyelvében él a nemzet'. Ha ez igaz, akkor nem valami jól áll a szénánk. Persze lehet ezen segíteni. Együtt, közösen, összefogással.
SZALAI Eszter hajdújárási tanítónő:
- Gyakorló pedagógusként mondhatom, hogy mindent megteszünk azért, hogy gyerekeinknek az anyanyelve ,,édes' legyen. Meseolvasással, színjátszó csoport által, versmondással gazdagítjuk szókincsüket. A mai rohanó világban mind kevesebb idő jut a gyermekre, inkább televíziót néznek, agresszív rajzfilmeket, amelyek csak rontanak az amúgy sem rózsás helyzeten. Ezért sokszor a szülőt is segítségül kell hívni, hogy együttműködjünk. Szakítson időt arra, hogy mondjon egy mesét a gyerekének este lefekvéskor, vagy beszélgessen vele. Mert milyen jó az, ha azon a nyelven szólalunk meg, amelyet először hallottunk meg a születésünk pillanatában.
KELEMEN Tamás nagykikindai főiskolai hallgató:
- Minden nép számára nagy kincs a saját anyanyelve, amit féltve kellene őriznie, nem pedig beolvadni a többségi nemzetbe s annak gondolkodásvilágába. Sajnos, tapasztalataim szerint nagyon sok vajdasági magyar polgártársunk nem igazán ápolja az anyanyelvét, rengeteg idegen szót átvesznek a velünk élő népek szótárából, ami egyértelműen rombolja anyanyelvünket. Számomra nagyon fontos az anyanyelv, rengeteget olvasok, verseket is írok néha, a fiatalabbakat a magyar nyelv megóvására intem, hiszen talán ők még nem is tudják, milyen kincs birtokában vannak az édes magyar nyelvnek köszönhetően. Az utcán sétálva magyar anyanyelvű embereket gyakran szerbül hallok beszélni, ami dühít, felháborít. Amennyiben ez a tendencia folytatódik, s a magyar emberek egymás között inkább szerbül beszélnek, akkor nagyon sokan elfelejtik majd az anyanyelvüket, aminek beláthatatlan következményei lehetnek magyarságunkra nézve.
GAZSÓ Hargita topolyai egyetemi hallgató:
- Tegyük félre a közhelyeket, a személyes példámmal szeretnék élni. Szerencsésnek mondhatom magam, mert sikerült velem olyan szinten elsajátíttatni a nyelvünket, hogy az a köznapi megmérettetésen túl arra is alkalmat ad, hogy szépirodalmi alkotásokat interpretáljak, vagy íróképes legyek általa. A kérdés kapcsán a bizonyos teasütemény-képzetszerűen felmerülő emlékeim legkorábbról az anyám szájából elhangzó mesékhez, versekhez kapcsolódnak, majd alsós elemista koromban az első fogalmazáshoz, mely nagy küszködések árán, de anyanyelvemen szólaltatta meg a bennem sorjázó gondolatokat, és lám, papírra vetett változatban milyen szépen mutatott, büszke is voltam rá nagyon. Emlékek fűznek azokhoz a vallomásokhoz is, amelyeket az anyanyelvünkön formáltam meg. Azokhoz az erőpróbákhoz, amelyekkel egy-egy anyanyelvi vagy szépbeszéd-versenyen szembesültem. Azokhoz a délutánokhoz is, amikor a nálam összehasonlíthatatlanul bővebb anyanyelvi tudással és kifejezőkészséggel megáldott emberektől verseket, prózát, esetleg drámát olvastam; közülük sokuk meg is érintett, és arra ösztökélt, hogy másoknak megmutassam, felolvassam vagy a nagyközönségnek elmondjam őket egy-egy irodalmi est vagy szavalóverseny alkalmával. És innen körforgás indult el: olvasol, beszélsz, hallják, utánanéznek, elolvassák, továbbadják, visszahallod, és megtörténik a visszacsatolás. Remek dolog arra gondolnom, hogy majd egyszer vagy talán már most is impressziót keltettem egy-egy mű átadásával, mint például egy újvidéki fiókkönyvtár műsora alkalmával, amikor egy szeleburdi kisfiú a barátait és a rosszalkodását félretéve, a szemét óriásivá nyitva figyelmes lett egy Dezső nevezetű költő versére, amelyben arról van szó, hogy hangversenyen ül a Dezső, éppen egy szabadkain, és az ott elhangzó zenéről eszébe jut sok minden. És elvarázsolva érzi magát a kisfiú egy pillanatra, mert a költővel és velem együtt még a jéghegyek fölé is elröppenhet, királyokat láthat. Köszönheti ezt az utazást annak a közös nyelvnek, melyet mindhárman beszélünk, melynek segítségével dialógusba tudott lépni egy száz évvel korábban alkotó klasszikussal. Remek dolog arra gondolnom, hogy egyszer majd a rajongásomat is átadhatom a gyerekeimnek, a diákjaimnak, a hallgatóimnak, netalán az olvasóimnak.
Magyarul
Az a tény, hogy anyanyelvem magyar, és magyarul beszélek, gondolkozom, írok, életem legnagyobb eseménye, melyhez nincs fogható. Nem külsőséges valami, mint a kabátom, még olyan sem, mint a testem. Fontosabb annál is, hogy magas vagyok-e vagy alacsony, erős-e vagy gyönge. Mélyen bennem van, a vérem csöppjeiben, idegeim dúcában, metafizikai rejtélyként. Ebben az egyedülvaló életben csak így nyilatkozhatom meg igazán. Naponta sokszor gondolok erre. Épp annyiszor, mint arra, hogy születtem, élek és meghalok.
(Kosztolányi Dezső: Ábécé a nyelvről és lélekről)