Együtt a kastély udvarában

Szülők, zsibongó gyerekek, hatalmas kofferok, utazótáskák a szabadkai buszpályaudvaron. Kisebb csoportokban szerb és magyar nyelven vegyesen folyik a beszélgetés. Késik a busz. A Touring Münchenbe tartó, menetrendszerű járatára vár a társaság. Végül begördül a peronra a jármű. Meghatározatlan korú férfi gyűjti maga köré a gyerekeket, ő az utazás szervezője.
- Viselkedjetek rendesen, érezzétek magatokat jól! Néhány nap múlva meg foglak látogatni benneteket - ígéri, és közben a gyerekek arcát figyeli. Ellenőrzi az útleveleket, biztosításokat, szervezi a beszállást, elrendezi a csomagok bepakolását, és megvárja, amíg a busz kigördül a kapun. å Hajder Čedo, a szabadkai városi tanács nagykövetségi ügyekkel megbízott munkatársa. Hetekig próbálkozom, mire időpontot tudok vele egyeztetni a beszélgetésre. Állandóan úton van. Beszélgetés közben is folyton csörög a telefonja, hol szerbül, hol magyarul, hol angolul beszél. Lelkesen mesél, a gyerekekkel való foglalkozás nagy öröm számára. Megtudom, hogy a 2000-ben kötött együttműködési szerződés eredményeként München sok szabadkai és környékbeli iskolába küldött bútort, számítógépet, laboratóriumi felszerelést. Támogatja az oktatásügyet, a sportot, az egészségügyet és a szociális segélynyújtásban is részt vesz. 2005-ben indult az a program, amelyben nyaranta három iskola huszonegy diákja, három tanítóval és egy szakáccsal a Bajor Vöröskereszt vendégeként nyaralhat a München melletti Pupplingban. Minden évben másik iskolának ajánlják fel a lehetőséget. Igyekeznek olyan gyerekeket küldeni, akik megérdemlik és szociálisan rászorulnak. A legfontosabb szempont mégis az, hogy jó csapatot alkossanak, értékeljék a lehetőséget. A szervezők a gyerekek öröméért csinálják. Ha jó hangulatban telik a két hét, nekik azt az érzést nyújtja, hogy érdemes. Ez alapozza meg a két város együttműködésének jövőjét. Magyar és szerb gyerekek együtt ismerkednek egy olyan város életével, ahol 187 nemzetiség él egymás mellett, és minden harmadik lakos idegen. Tapasztalatot gyűjtenek toleranciából.
Kojić Csákány Erzsébet, a palicsi iskola igazgatónője is azt hangsúlyozza, mennyire fontos az a tapasztalat, amit a külföldön járt diákjai hazahoztak magukkal. Habár ők ennek még nincsenek tudatában, de az élmény elraktározódik, és egyszer talán majd hasznukra (és a mi hasznunkra is) tudják fordítani a látottakat, hallottakat. Nagyon nehéz kiválasztani négyszáz gyerekből hetet, de bízik abban, hogy ezeknek a gyereknek alkalmuk lesz az életben valamilyen módon közvetíteni azokat az értékeket, amelyekkel gazdagabbak lettek a két hét alatt.
Anna, Timi és Csilla, a palicsi iskola diákjai élményeikről mesélnek. Percek alatt olyan fergeteges hangulat támad, hogy rögtön egyértelművé válik: jól érezték magukat. Beszámolójukból kiderül, hogy látnivalóban, programban, gondoskodásban, élelemben, ajándékokban nem szenvedtek hiányt. Én mégis a tapasztalatokat próbálom kiszűrni. Előjönnek azok is: Németországban többet dolgoznak az emberek, igénytelenebbül öltözködnek, környezettudatosabban élnek, az állatkert vadjait, de még a háziállatokat is természetes környezetükben tartják, őrzik hagyományaikat, épületeiken, ruháikon alkalmazzák a népi díszítőelemeket, szigorúan rendben tartják környezetüket, takarékosak. Észrevették például, hogy nagyon elterjedt a napelemek használata. Próbáljuk rendszerbe szedni a programokat: jártak kastélyban, repülőtéren, tűzoltóállomáson, botanikuskertben, múzeumokban, autó-kiállításon, állatkertben, az olimpiai faluban, városlátogatáson Münchenben többször is, hatalmas bevásárlóközpontban, és hegyet másztak az Alpokban. A felhők között! Kérdezem, voltak-e nyelvi nehézségeik. Megoldották, mondják, négy nyelv (magyar, szerb, német, angol) kombinációjával éltek napról napra. Érdekel, tartják-e a kapcsolatot az újonnan megismert környékbeli gyerekekkel. Hangos igen! a válasz.
- Mire emlékeztek legszívesebben?
- Inkább kire! Kurtra, a táborvezetőre. Nagyon jó volt hozzánk, sírva búcsúztunk tőle.
- Mit hoztatok volna szívesen haza Németországból?
- Az épületeket a gyönyörű homlokzatfestésekkel és muskátlis ablakokkal meg a legelőket a tehenekkel.
- És mit nem?
- Az íztelen ételeiket, legfőképp a virslit.
Vlahovity Krisztina tanárnő volt a palicsi gyerekek kísérője, pótmamája, de ő azt mondja, inkább nővérük, barátnőjük volt a két hét alatt. A lányok szerint sikeresen kezelte honvágyukat. Kérdezem, milyen módszerrel. Mosolyog, nem alkalmazott ő semmilyen pszichológiai módszert, csak nyitott volt, meghallgatta az érzéseiket, elmesélte nekik, ő hogyan próbálja feldolgozni családja hiányát. Fontosnak érezte, hogy őszintén megbeszélje a gyerekekkel a látottakat, tapasztaltakat. Lényeges volt a másság megtapasztalása, hogy milyen idegennek lenni egy másik országban. A kulturálisan érzékenyebb gyerekek a sok szeretet mellett természetesen észrevették a furcsa pillantásokat is, így a saját bőrükön érezhették meg a különbségtételt. Itthon, vendéglátóként, majd mindezt kamatoztatni tudják. Persze volt, akit elvarázsolt a jóléti társadalom szervezettsége, nyugalma. Minden gyermeknél másként kódolódnak a tapasztalatok az élmények szintjéről a tudás szintjére.
Az angol szakos gyerekek, habár először egy kicsit féltek tőle, de később nagyon élvezték a tájékozódási programokat. A több hektárnyi állatkertben például csoportokra osztva, térképpel a kezükben vissza kellett jutni különböző útvonalakon ugyanarra a helyre. A vásárlást is ehhez hasonlóan oldották meg a bevásárlóközpontban, csak térkép nélkül. Megtanulták megértetni magukat, megérezték az idegen nyelv tudásának értékét. Ez a kirándulás is egy lépés afelé, hogy a jövő nemzedéke tudjon nemzetközi viszonylatban mozogni és gondolkodni.