(Megkésett születésnapi köszöntés)
Kedves Dudás Károly! Kedves Karcsi!
Hozza a posta minden héten a lapodat, a Hét Napot, Szabadkáról. Jó ideje ez a legkedvesebb magyar nyelvű újságom. Külsejét tekintve nem versenyezhet a hazai színes nyomású hetilapokkal. De míg ezek egy mind távolabbi, számomra már idegen világba kalauzolnak, a Hét Napot mintha nekem írnák. Pedig nem éltem soha a Vajdaságban, jó sorsom megkímélt a kisebbségi próbatételtől.
Ám a Hét Nap, melynek a főszerkesztője vagy, elhozza ide, Budapestre az otthonosság, a tájainkról tovatűnt szeretet hangulatát, megajándékoz az emberi jóféleségekkel. Hiányt pótol tehát.
Sok mindentől megfoszt benneteket a kisebbségi sors. Cserébe - mintegy vigaszként - adja nektek az összetartozás érzését és valóságát. Adja azt az egyszerre szelíd és dacos magyarságot, ami benneteket jellemez. Amivel most már rendre különbek tudtok lenni, mint mi.
Szeretem olvasni a riportjaitokat a kis sáros, elhagyott magyar falvakról, az egymásba kapaszkodó öregekről, az általatok felszínre hozott megrendítő emberi sorsokról.
Ott érzem magamat közöttetek. Ez a legkevesebb, amit megtehetek értetek.
Tudom, az fáj nektek a legjobban, hogy nem vagyunk veletek. Fizikailag már jó nyolc és fél évtizede nem lehetünk együtt, de hát sokkal erősebb kötelék lehetne a lelki.
Ha lenne. Ti jöttök, kitárjátok a karotokat, ám hiába. Nincs viszonzás. Láttuk, megértük.
Érzem mindig, minden írásotokban a méltósággal palástolt fájdalmat. Amit ti megéltetek, arra nincsen szó. 1944 őszén apáitokat, nagyapáitokat fűzték drótra, taszították, lőtték meszesgödrökbe. Szabadon tombolt a bosszú. És évtizedekig még a temetőárkokba, a kukoricásokba sem mehettetek ki szabadon, hogy halottak napján meggyújtsatok egy-egy gyertyát.
Igen: megpróbáltak benneteket kiforgatni a nyelvetekből, a kultúrátokból, az otthonaitokból, mindenetekből. Feldúlták sírjaitokat, megszentségtelenítették templomaitokat. Idegen háborúba hajtották még nemrég is fiaitokat. Elözönlötték falvaitokat, városaitokat, házaitok falát telefirkálták a ,,Halál a magyarokra!' feliratokkal. Életben maradt apáitokat, nagyapáitokat lépten-nyomon lefasisztázzák ma is. Azok, akik csoportosan gyermekeitekre támadnak, laktanyákban, szórakozóhelyeken, kihalt esti utcákon, és összeverik őket.
Láttam a lapotokban, szinte hetenként a feldagadt, véres arcú lányok, fiúk fotóját. Hogyne gyűlne bennetek a keserűség, hiszen senki meg nem védi a gyermekeiteket. A magyarverők rendre megússzák a dádával, az ejnye-ejnyével. A ti fejetekhez meg azt vágják, hogy eltúlozzátok a sérelmeiteket.
Úgy érzed - ezt olvasom ki az írásaidból -, hogy halálos ítélet függ a vajdasági magyarok feje fölött.
Ezt érzed, ezt érzitek ti ott a szerkesztőségben, ezért sírnak, zokognak az írásaitok. És mindeközben mégis... mégis a ti lapotokban találtam a legbizakodóbb, legszebb rovatot, amelyet magyar újság az utóbbi évtizedben indított.
,,Szemünk fénye' - ezt a címet viselte a Hét Nap két oldala. Minden lapszámban tizenhárom fotót közöltetek - tizenhárom gyermekarc nevetett az olvasóitokra. Kisleányok, kisfiúk még az első osztály előtt. Kocsis Boglárka Magyarkanizsáról, Varga Noémi Zentáról, Sándor Máté Tornyosról, Pásztor Teodóra Bácsfeketehegyről... és így tovább.
Ki a legkedvesebb, a legbájosabb vajdasági magyar gyermek? Az olvasók szavazhattak, és szavaztak is szép számmal. Nemcsak a gyermekekre, hanem - az életre. A folytatásra.
Így... ekképpen lehet valahogy megmaradni.
Bántanak, gyaláznak benneteket, Károly. Az ártatlan temerini magyar fiúkat tizenöt évi börtönre ítélik a bíráitok De azok a gyermekszemek ragyogtak, bizalommal, bátran, sugározták, hogy van jogotok élni, forrni, szabadnak lenni.
Ezért nem győznek le benneteket, Karcsi! Mert ilyen lapotok, ilyen szépségversenyetek van.
Kisebbségben vagytok, igen. De a ti kisebbségetek - nagyság.
Egyszer talán majd mi is felnövünk hozzátok.
Hatvanadik születésnapodon azt kívánom, hogy éltessen az Isten sokáig!
Éltesse redakciód népét, mindnyájatokat!
Kósa Csaba

Jólesik néha megállni a mindennapok rohanásában, kilépni a taposómalomból, s szemügyre venni, mit mondanak rólunk -- az újságról --, mit írnak nekünk. Mi tagadás: szoktunk kapni hideget is meg meleget is.
Legutóbb Kósa Csaba jeles anyaországi kollégánk írt nekünk egy szép levelet, a Magyar Újságírók Közösségének elnöke. Bizony, nagyon jólesett. Az itthoni kézlegyintések, gúnyos ajakbiggyesztések, erőfeszítéseinket semmibe vevő kétértelmű megjegyzések után egy igazán barátságos hang: bátorítás és vigasztalás is egyszerre. Annak kimondása, hogy mégsem dolgozunk, lótunk-futunk egészen hiába, s hogy nem vagyunk egyedül.
Nem a magamutogatás, a dicséretekben való kellemes megmártózás céljából közöljük ezt a baráti, nemzettársi levelet, hanem hogy erőt merítsünk belőle az előttünk álló feladatok teljesítéséhez -- a szolgálathoz. Meg hogy olvasóink lássák: odaát is vannak barátaink, pártolóink, akik nem eltaszítani, hanem magukhoz ölelni kívánnak bennünket. Akik pontosan tudják: együtt, összekapaszkodva lehet csak megmaradni.
S akik értik, átérzik és méltányolják a közösség érdekében folytatott tevékenységünket. Jobban, mint az erre illetékesek legtöbbike idehaza.
Ezért hát: köszönjük, Csaba.
A főszerkesztő