Őszinteség és befelé figyelés, a gondolat nélküli, tudatos lét megtapasztalása és a pillanat fontossága… A test kevésbé ismert dimenzióiról Sirbik Attila íróval, főszerkesztővel beszélgettem, aki a Dombosi történetek — remix 2013 irodalmi táborában az irodalom és a képzőművészet határmezsgyéin táncoló műhelyt vezette.
* Horroresztétika, testobjektumok, a kiszolgáltatott és feltördelt test — többek között ezekben a címszavakban határoztad meg a műhely érdeklődési körét. Tulajdonképpen mit vizsgáltatok a műhelymunka során?
— Mindenekelőtt különbséget tettünk test és test között. Kikerülhetetlenül beszélgettünk a kortárs irodalom körül kialakuló marketinges stratégiákról, a csomagolásról, a folyóirat, illetve a könyvek testéről is, ezután belevetettük magunkat a műhelymunka sűrűjébe, belecsaptunk a lecsóba, és már első naptól kezdve az emberi testet helyeztük vizsgálódásaink középpontjába, többféle perspektívából szemlélve. Szó esett az ún. pure-flash-ről, amikor a hús önmagában létező, eltárgyiasult anyaggá válik, de mégis, számos lételméleti kérdést vet föl, továbbá szóltunk a test kiszolgáltatottságáról a kapitalista rendszerekben, megvizsgáltuk azt is, milyen módon jelenik meg a test az egykori és a mai reklámok vagy a kortárs filmek tükrében. Már első pillanatban felvetettük azt a lehetőséget, hogy félretéve mindenféle teóriát és jól bejáródott filozófiai megközelítésmódot, inkább egy közös teret hozzunk létre, amelyben az őszinteségen és a saját tapasztalatainkon keresztül próbáljuk megtalálni a test tudatos értelmezésének és érzékelésének útjait.
* Milyen eszközökkel dolgoztatok, és milyen szempontok mentén közelítettétek meg a test újabb dimenzióit?
— Több képzőművészeti alkotást és filmet is beemeltünk a vizsgálódás terébe a műhelymunka során, illetve egy egész napon keresztül vendégünk volt Győrffy László, akinek legfontosabb ismertetőjegye a groteszk iránti vonzódása. A képzőművészeti és filmes alkotások tükrében továbbá azt jártuk körbe, hogy mit jelent a valóság és mit a fikció. Meddig választható ketté e két, első látásra különálló dimenzió, és mikor omlik egymásba, végeláthatatlan paradoxonokat lövellve ki magából. A műalkotások befogadásakor hajlamosak vagyunk előre meghatározott kategóriák mentén gondolkodni. Ez azt jelenti, hogy a testünket kizárjuk, csak az agy, az intellektus működik. Kifelé figyelünk, és ezáltal egyirányúvá válik a befogadás. Ezzel szemben arra helyeztük a hangsúlyt, hogy a figyelem befelé irányuljon, figyeltük a testünket, hogyan reagál a befogadás során, háttérbe szorítottuk a gondolkodás elsődlegességét.
* Mi volt számotokra a legmeglepőbb, legizgalmasabb vagy éppen legbizarrabb felfedezés, ami az együttgondolkodásból született?
— Nem beszélnék meglepő vagy bizarr felfedezésekről. Ha a testről beszélünk, akkor általában megjelennek a vágyak, különféle előfeltételezések, amelyekbe kapaszkodva sokszor csalódhat az ember, ha nem éri őt valami villámcsapásszerű újdonság. Én azt láttam a műhelyen, hogy valami megmozdult a részvevőkben, és a testükkel kapcsolatban elindultak valami olyan tudatosság felé, ami azelőtt bevallottan nem volt jelen. A Bajsa-Hajsza biciklitúrán részt vevő műhelyesek például arról számoltak be, hogy mennyire érdekes volt számukra, amikor biciklizés közben tudatosan figyelni kezdtek a testükre. Ezek apró, de nagyon fontos mozzanatok.
* Kortárs blockbusternek, vagyis kasszasikernek nevezted el a műhelyedet, és az elnevezés nagyon is aktuális, mivel az utóbbi időben a test, a hús mind gyakrabban és mind meztelenebbül jelenik meg akár a képzőművészetben, akár az irodalomban, de ehhez már egy komoly teoretikus megalapozás is párosul az alkotók részéről. Miben látod a téma mai popularitását?
— A művészetek mindig is foglalkoztak a testtel, vannak korszakok, amikor fokozottabban, és vannak, amikor kevésbé, a mindennapokban még mindig nem beszélünk eleget és kellően a testről. Sokkal összetettebben esik szó a lélekről, az érzelmekről, és közben elfeledjük, mennyire meghatároz minket a testünk.
A történelem során voltak olyan mérföldkövek, amelyek után már nem beszélhetünk ugyanúgy a testről, mint előtte. Gondoljunk csak bele, hogy például a második világháborúban kialakított haláltáborok eseményei, a test oly módon történő semmibe vétele után mennyire elértéktelenedett, vagy éppen felértékelődött az. Majd erre folyamatosan ráépült a kapitalizmusnak a testet kizsákmányoló, butító marketingje, ami már oly mértékben beépült a mindennapjainkba, hogy szinte kritika nélkül megyünk el mellette, beég a tudatunkba, ami frusztrációhoz, szorongáshoz, lelki betegséghez vezethet. Ennek a mai, reklámokból, magazinokból felénk áradó, a kortárs „kultúrá”-ban is dívó, extrémen felmagasztalt szépségideálnak a hajhászása az ókori görögökig, a tökéletességre való törekvésig vezethető vissza. A reklámokból és magazinokból ránk zúduló szuggesztív szépségideál akár a fasizmussal is egy lapon említhető, hiszen ez tulajdonképpen nem más, mint az ember feletti ember ideális képe, és aki ennek nem felel meg, az mehet a süllyesztőbe. A műhelymunka során körbejártuk a tökéletesség fogalmát is. Végül többek között oda jutottunk, hogy a legfontosabb dolog a testtudatosság, a pillanat megélése és az elfogadás. Ha az elfogadás mint olyan megszületik, és minden pillanatban megtörténik, akkor el tudjuk fogadni magunkat is és másokat is olyannak, amilyen, és nem törekszünk tovább egy sohasem elérhető, idealizált kép irányába, visszatérünk önmagunkhoz.