A szabadkai Zorka helyi közösségben már évek óta megkeserítik az emberek mindennapjait az oda települt roma családok. Lopnak, szemetelnek, hangoskodnak, és bizony sokszor testi sértést alkalmazva tulajdonítanak el értéktárgyakat az arra járóktól.

Az Apatini utca egyike azoknak az utcáknak, ahol a roma származású lakók vannak többségben. A tíz még ép házból ötben ugyanis ők élnek pereputtyostul, nem ritkák ugyanis a 8-10 tagú háztartások.

Évekkel ezelőtt a média felkapta ugyan a témát — több ízben cikkeztek az újságok az itteni állapotokról, beszámolt róla a rádió és a televízió is, a helyi közösség és a VMSZ vezetősége ugyancsak felemelte a szavát —, de a megmozdulásnak nem igazán lett foganatja. Az ide települt romák továbbra is rettegésben tartják a környék lakóit.

Kit véd a törvény?

A Rutai házaspár, János és Piroska, 45 éve élnek itt. Valamikor, amikor fiatal házasként kezdték meg közös életüket, nem volt sem rablás, sem betörés. Mindenki ismerte az utcabelieket, segítettek egymásnak, ha szükség mutatkozott rá. Az utóbbi húsz esztendőben azonban jelentősen megváltozott az utca — és az egész környék — lakosságának az összetétele. Koszovóról települtek ide roma családok, akik vagy megvásárolták az időközben elárvult lakóházakat, vagy önkényesen beköltöztek az elhagyatott épületekbe.

A Rutai házaspár az egyik utcabéli lakóépületnek a társtulajdonosa, de nem tudja kilakoltatni az oda törvénytelenül beköltözött roma családot.

— Mivel a lakóház másik tulajdonosa fél az ott lakóktól, nem hajlandó velünk együttműködve megindítani a kilakoltatási eljárást — közli Piroska. — Utánajártam, mit kell tennem, hogy
eltakarodjanak a házamból, de csak a szükséges dokumentáció beszerzése egy vagyonba került volna. Így egyelőre elálltam a szándékomtól, és tehetetlenül nézem végig, miként teszik tönkre a tulajdonomat.

A hívatlan vendégek már kiszedték az épületből a nyílászárókat, és a télen mind feltüzelték őket. Szinte már rájuk omlik a ház, de nem törődnek vele. Igazi cigánytanya lett a valamikori takaros kis ház helyén. Az udvaron rongyok és szemét szétdobálva, ócskavas és fémhulladék. A kerítés falán rongyos szőnyegek, takarók „díszelegnek”. Ez a kép fogadja elsőként az utcába betérőt.

— Közvetlenül ez mellett a ház mellett lakik a fiunk a családjával. Ledöntöttük a feléjük közelebb eső melléképületet és elkerítettük a területet. De ezzel sajnos nem oldottunk meg semmit. A romák az udvarban felhalmozzák a szemetet, ami — különösképpen a meleg időszakban — irtózatosan bűzlik. Ráadásul egy időben még a lovukat is odakötötték a fiunk házának az ablaka alá. Jó ideig a villanyáramot is használták, s persze nekünk kellett kifizetnünk, hiszen a fél ház a mi nevünkre van bejegyezve. Végül kikapcsoltattuk náluk az áramot, sőt a villanyórát is leszereltettük, hogy ne adhassák el...

Az ebeket megmérgezik, visznek minden mozdíthatót

Az idős házaspárnak nem ez az egyetlen gondja az itt élő romákkal. Többször betörtek már hozzájuk, értékes dolgokat tulajdonítottak el tőlük, sőt Piroskát a napokban az egyik roma fiú úgy nekilökte a falnak, hogy mentőt kellett hívni az idős asszonyhoz.

— Nagyon megütöttem magam, amikor — se szó, se beszéd — rám támadt az utcán, fényes nappal — meséli Piroska néni. — Jöttem hazafelé, még csak rá sem néztem, ő mégis nekem jött, és olyan erővel vágott a falhoz, hogy azt hittem, eltört a karom.

Rutaiék riasztót és érzékelő lámpákat szereltettek fel a házukra és az udvarukba. Most egy termetes németjuhász őrzi a házat. Ő a negyedik házőrző eb itt, három elődjét ugyanis megmérgezték a bűnözésből élő szomszédok.

— Úgy tudtak a kert felől bejutni, hogy előzőleg megmérgezték a kutyánkat, majd a kerítésen átugorva vittek mindent, ami mozdítható volt. Mindannyiszor kihívtuk a rendőröket, de nem tettek semmit. Magunkra hagytak bennünket — kapcsolódik a beszélgetésbe János bácsi. — Ez már a negyedik kutyánk. Remélem, neki nem esik bántódása. Mindent jelez, sokat ugat, mert itt éjszakánként mindig van mozgás. Ha nem hozzánk törnek be, akkor valamelyik közeli szomszédot lopják meg. Sajnos, ez nálunk már mindennapos téma...

Szemét az ablak alatt

Megérkezésem előtt Piroska néni éppen az utcai szobák ablaka alá kiborított szemetet szedte össze. A szomszédoknak ugyanis szokásukká vált, hogy ha másképp nem, legalább ily módon bosszantsák az idős házaspárt.

— Nem tudunk mit tenni. Az ablak alá vagy a kapubejárat elé borítják a szemetüket. Hívtuk már a kommunális rendőrséget, de semmit sem értünk el vele. Azt mondták, hogy ha zavar bennünket, takarítsuk el mi magunk. Nemrégen például este 10 óra tájban csöngetett be hozzánk egy ismeretlen roma nő. Nyomta a csengőt, mint aki megőrült. A kamerán keresztül láttuk őt, de mivel nem tűnt ismerősnek, nem akartunk kimenni hozzá. Ő azonban nem tágított. Erővel be akart jönni. Azt hazudta, hogy megtámadták, ellopták tőle az igazolványát, az útlevelét és száz eurót. Kihívtuk a rendőröket, s megtalálták nála az említett papírokat, és kiderült az is, hogy a száz euró helyett hatezer dinárt vettek el tőle. Éjszakáink álmatlanok, nappalaink rettegésben telnek. Hát tényleg így kell leélnünk a hátra levő életünket? Nincs senki, aki végre rendet tenne itt?

Lebontott tűzfal, szétszedett kerítés

Skenderović Anna idős édesanyjával és szívbeteg kis unokájával él az Apatini utcában. Tőszomszédságában szintén roma család lakik. Őket Csantavérről zavarták el az ott lakók. Anna gyümölcsöséből elloptak már minden fát, sőt fényes nappal lebontották a téglakerítését is.

— Egy vasárnap délelőtt tompa zuhogásra lettünk figyelmesek — meséli Anna. — Kimentem, hát volt mit látnom! A téglakerítésünket bontották szét éppen, már több talicskányi téglát el is szállítottak. Amikor szóvá tettem a dolgot, még meg is fenyegettek. Na, nekem sem kellett több! Kihívtam a rendőröket, s ők rájuk parancsoltak, hogy hozzák vissza az eltulajdonított építőanyagot. A téglák visszakerültek ugyan, de a kerítésemet már nem volt, aki megjavítsa.
Annát egy alkalommal fényes nappal, a saját háza előtt támadta meg roma szomszédja.

— Az unokámat hoztam haza kerékpárral az óvodából, amikor nekem esett az egyikük, és kitépte az arany nyakláncot a nyakamból. Nem sokat tehettem, hiszen ott volt a csöpp gyerek a biciklin, rá is figyelnem kellett. Szegénykém nagyon megijedt, én nemkülönben. A kiérkező rendőrök csak annyit mondtak, hogy az a nyaklánc nem ér sokat, ezért nem kellett volna őket zaklatni. Egyáltalán nem veszik komolyan az itteni történéseket.

Szintén fényes nappal volt akkor is, amikor Anna házának a tűzfalát kibontották a „kedves szomszédok”, majd a keletkezett lyukon bemászva értékes dolgokat tulajdonítottak el.

— Édesanyám volt itthon egyedül. Szegénykémnek fogalma sem volt róla, hogy mi történik. Hallotta ugyan a zajt, de kimenni nem mert. Az eltulajdonított értékeinket azóta sem kaptuk vissza. Egy másik alkalommal a szomszédjaink úgy összeverekedtek az udvarukban, hogy azt hittem, leölik egymást. Fejszével, baltával, kapával, késsel támadtak egymásra. A nagy ordítozás minket is megrémített. Hívtuk a rendőröket, kijöttek ugyan, de semmi nem változott. Továbbra is agresszívan viselkednek, fenyegetnek minket, és olyan hangosan bömböltetik a rádiót, hogy nem tudunk megmaradni a saját otthonunkban a zajtól. A szemetüket több méter magasan felhalmozzák az én kerítésem mellett. Egyszer már be is dőlt a kerítés a szemét súlya alatt. Hívtuk már a kommunális rendőrséget is, de ők sem tesznek semmit.

Járda a romok alatt

Az Apatini utcában több ház is összedőlt már az idő vasfoga vagy éppen a romák nomád életmódja következtében. A kép sivár: elhagyatott, romos utca, háttérben a jobb sorsot érdemelt, mára már lebontott Zorka Vegyi Művek épületének maradványai. A szél itt szabadon futkos, maga előtt görgetve szemetet, port. Az eső feláztatja a talajt, és a járdára omlott építőanyagtól az itt lakóknak nincs hol közlekedniük.

— A sarki ház tulajdonosa évek óta külföldön él. Az épület falai leomlottak, rá a járdára, így télvíz idején térdig járunk a sárban. Mi, még összetartó szomszédok próbáltuk eltakarítani az utat elzáró építőanyagot, de meghaladja az erőnket. Kértük a város vezetőségétől, hogy segítsenek, takarítsák el a romokat, de nem veszik rá a fáradságot. Magunkra maradtunk, nincs senki, aki véget vetne a kálváriánknak — konstatálja a tényeket Rutai János.