A publicista, esszéíró, műfordító Szabadkán született, 1928. november 12-én, nemrég vettünk tőle végső búcsút, elbúcsúztunk attól az embertől, talán az utolsó polihisztortól, aki a második világháború utáni vajdasági magyar újságírás elismert egyénisége volt, szellemes ,,csevegő' - 1967-től 1973-ig a Magyar Szó fő- és felelős szerkesztőjeként áldásos munkát végzett, a Kilátó, a művelődési rovat elindítója volt - Válogatott, élvezetes tárcáinak a gyűjteménye, a Varázsszem című, 1983-ban jelent meg Újvidéken (Fórum Könyvkiadó), Kalapis Zoltánnal együtt elkészítette az Újságírók kézikönyvét, kiadta a Villanások című gyűjteményét, szintén az újvidéki Forum gondozásában, 2003-ban - Számos díjban részesült, rengeteget dolgozott, nagy szerelme volt a muzsika, sokan úgy tartják számon - Léphaft Pál szerint -, mint a Magyar Szó című vígopera szerzőjét...
Hadd számoljunk be elöljáróban Vukovics Géza -Cagiról szatirikus stílusban, olvassuk el, milyennek látta őt kiváló karikaturistánk, közírónk, szerkesztőnk: ,,Michelangelo egyik torzóban maradt ifjúkori szobrát, a Lapszerkesztőt róla mintázta. Erős fütyülési hajlamát is akkor szerezte. A hosszú pózolások után felszabadultan fütyült a világra. Ma is azt teszi, és kapásból le is kottázza azt. Így állt össze Varázsszem című könyve is, mellyel farkasszemet néz a négy világtájjal. A Magyar Szó aranycsapatának egyik híres polifon kapitánya, aki a képességek kifejlesztésével hatalombosszantó szintre emelte a Magyar Szót, vagyis a világ legjobb magyar nyelvű napilapját. Amikor nem fütyült, olyan olvasott mellékleteket szerkesztett, mint a Kilátó vagy a Szivárvány. Nyugdíjaztatása után úgy tesz, mintha semmi sem történne. Továbbra is szerkeszt. Még ma is ígéretes szerkesztő. A zeneirodalom úgy tartja számon, mint a Magyar Szó című vígopera szerzőjét. A rossznyelvek szerint kéz alól szerezte. Eddig ténykedése csupán ujjgyakorlat ahhoz a szimfóniához, melyet karcsú szerelmével, Hege Dával fog bemutatni...'
Léphaft Pál Vukovics Géza kedve szerint szólalt meg, mert Cagi a mindennapi érintkezésben szívélyes volt, értette a humort, egészségesen tudott humorizálni a Grimasz oldalain, s valami gyerekes naivitással szemlélt mindent, ami rémisztő (is) volt körülötte, körülöttünk. Annyi mindent csinált! (És milyen jól csinált!) Színikritikusként - bár ezt a szót nem kedvelte - egyszerű nézőnek tartotta magát, aki leírja, amit lát. Feltűnt Topolyán és Szabadkán, védelmébe vette szülővárosának magyar társulatát, akkor amikor szinte naponta, előadásról előadásra elverték a port Dévics Imrén és munkatársain, leírván, hogy humor nélkül az élet egyszerűen elviselhetetlen. Ez a mondása szlogenné nemesedett a színházban, idéztük is gyakran egy-egy lesújtó recenzió elolvasása után. Cagi védelmébe vette a Topolyai Magyar Színház Hamletjét is, mert ha egy társulatban annyi akarat feszül, hogy megbirkózzon a tragédiák tragédiájával, akkor ne verjük félre a harangokat, örüljünk annak, hogy az avoni hattyú művét ezen az égtájon magyarul is megszólaltatták.
Vukovics Géza Szabadkán született, 1928-ban. Gimnáziumba szülővárosában járt, a Tanárképző Főiskola magyar-orosz szakát Újvidéken végezte. Dévavári Zoltán és Kopeczky László generációjához tartozott. Egy rövid ideig Belgrádban matematikát is studírozott - kényszerből, mert másutt nem vették fel. Mivel már gimnazistaként A Fáklya c. faliújság munkatársa, állandó szerkesztője volt, érzett magában annyi tehetséget, hogy a vajdasági magyar lapokban is közreműködjön. Első munkaköre a Magyar Szónál a vidéki tudósítók jelentéseinek a feldolgozása volt. 1948-tól egészen 1989-ig a Magyar Szó munkatársa, elindítója a művelődési rovat, a Kilátó című mellékletnek, 1967-től 1973-ig a napilap fő- és felelős szerkesztője. 1989-ben vonult nyugdíjba. Hogy miért is lett tulajdonképpen újságíró, a következőket válaszolta:
,,Miért lettem újságíró? Azért, mert tapasztalatlan voltam! És miért maradtam újságíró? Azért, mert nem okultam a tapasztalatokon...'
Otthonosan mozgott a színházak előcsarnokában - erről már szóltunk -, de megszólaltatta az íróembereket, tárlatismertetőkkel jelentkezett, filmkritikákkal, szólt a festők munkájáról, a muzsikusokról, színészekről, tudósokról, pedagógusokról... Egy-egy interjú előtt alaposan ,,felkészült' a riportalanyból, mert: ,,nem akartam ostobán odaállni egy-egy rangos művész, alkotó elé'. Több kötete látott napvilágot: Varázsszem (1988), Újságírók kézikönyve (Kalapis Zoltánnal, 1989), Villanások (2003). Legjelentősebb elismerései: Bazsalikom Műfordítói Díj, a Magyar Újságíró-szövetség Aranytoll Díja, Újvidék város Októberi Díja, újságírói Életműdíj).
Műveiről számos recenzió jelent meg. Vajda Gábor, P. Keczeli Klára, Szeli István, Kalapis Zoltán, Bálint Sándor, Fekete J. József, Gerold László, Csordás Mihály és a többiek, valamennyien arról cikkeztek, hogy Vukovics Géza munkái ,,rendszerbe állnak össze'. Kalapis Zoltán találóan rímbe szedte rajongását: ,,Cagi Géza csuda lény/Ez rég elfogadott tény'. Cagi pedig így nyilatkozott azon a napon, amikor nyugdíjazták: ,,Én már csak azt művelem tovább, amit eddig tettem: fordítok, közreműködök az újságokban, folyóiratokban, s nagyon örülni fogok, ha eközben létrejön olyan is, ami netán megérdemli, hogy könyvbe kerüljön'. Senki sem tekintette gyámoltalan nyugdíjasnak, mert életének utolsó pillanatáig dolgozott, s talán újra leírta mindazt, amit valamikor nagyon régen papírra vetett: ,,Az újságíró megválogatja, miről ír, de az olvasó is, hogy mit olvas el'. Mi Cagit olvastuk, mert ő volt az újságíró, aki háromszor annyit tud, mint amennyit megír. A rossz meg háromszor annyit ír, mint amennyit tud... (Ezek Cagi bölcs gondolatai.)