Nekem nagyon hiányzik ez a megszüntetett járat, noha nem a gyermekkori nosztalgia mondatja velem ezeket a sorokat — mivelhogy zombori vagyok —, hanem egy valódi, megélt felfedezés, mely a bécsi villamosokhoz kapcsolódik. Segítségükkel ugyanis nagy élvezettel jártam be a császárváros környékét Badentól Grinzigig és Heiligenstadtig. Mivel nem szeretem az aluljárót, az említett helyekre nem metróval utazom, hanem az Operaház oldalánál lévő állomásról induló villamosvasút szerelvényein. Ha nem így teszek, valószínűleg sohasem jutottam volna el Döblingbe, és nem láthattam volna azt az intézményt, amely a legnagyobb magyarnak, Széchenyi István grófnak adott menedéket. Vagy börtönt?

Most, hogy talán sikerült Szabadkán leállítani azt az őrültséget, amely a pénz segítségével — egyáltalában, volt rávaló?! — meg akarta változtatni a belváros arculatát, azon is elgondolkodtam, minek kellett volna történnie ahhoz, hogy az újkori vandálok a bécsi Ringen belül bármit is átalakítsanak. Szabadka belvárosa ugyanis a mi mércéink szerint felér egy olyan jellegű örökséggel, amelyet nem volna szabad eltüntetni, ahogyan anno, a palicsi villamosjáratot sem kellett volna feláldozni a kvázi korszerűség oltárán.

A 19. század végi helybeli újságokat lapozgatva a szemembe ötlött, hogy a Bácskai Ellenőr 1893-ban igen sokat foglalkozott az akkor kiépítendő villamosvasúttal. Nagyon tanulságosak ezek a tudósítások azokról a körülményekről, amelyek között a munkálatok a Luca széke készítésének lassúságával folytak. Szabadkán volt egy olyan csoportosulás is, amely igen rossz szemmel nézte a közlekedési objektum létrehozását, hogy mi okból, arról érdemében csak ők szólhatnának, ha ma módunkban állna megkérdezni őket. Így azonban csak találgathatunk. Irigység, rosszindulat meg a minden újdonság iránti ellenérzés keverékének eredménye lett az a történet, amelyről a hetilap újságírója tudósította olvasóit valamikor májusban.

A cikk információt közölt arról, hogy a munkálatok szépen haladnak, s a számítások szerint a földmunkások tíz-tizennégy napon belül befejezhetik a töltés körüli teendőket. A vasúti sínek, valamint a talpfák szállítását a hónap végére várják a kivitelezők. A budapesti Ganz és Tsa cég főmérnöke is megjelent a helyszínen, a villamos berendezések az ő hatáskörébe tartoznak. Mindezekből arra következtetett a tudósító, hogy a szabadkaiaknak hamarosan alkalmuk lesz „villamos vonat”-on kiutazni Palicsra. A megvalósulni látszó utazási lehetőség felett érzett örömbe azonban egy kis üröm is vegyült.

A hírközlőnek tudomására jutott, hogy „az elmúlt héten többen kikocsiztak Palicsra, és a szegedi úton a villamos vasút töltésén dolgozó munkásokat” megszólítva megkérdezte őket, hogy mit csinálnak. A válasz: építik a vasutat. Egy mankós úriember ekkor felszólította őket, hogy menjenek haza, ne legyenek bolondok ingyen dolgozni, hiszen fizetést úgysem kapnak az elvégzett munkáért. A cikk írója felháborodottan jegyezte meg: az esetet „nem lehet jellemezni”, és szerinte minden tisztességes szabadkainak örülnie kellene a Szabadka és Palics között kiépítendő olcsó és kényelmes utazási lehetőségnek.

A tudósítás további részében többek között választ kapunk arra is, mi keltett egyesekben ellenkezést a villamosvasút kiépítésével kapcsolatban. Az, hogy az építő és a kivitelező milyen haszonra tesz szert — írta a referens —, nem tartozik a nagyközönségre, ugyanis „a közlekedés lehetősége által reá nézve a haszon már megvan”.

Az ügyben megtörtént a feljelentés, ám hogy mi lett az eredménye, nem tudni. A később közölt híreknek köszönhetően azonban annyi nyilvánosságra került, hogy a villamosvasút működésbe állítása elől még számos akadályt kellett elhárítani. Az Angliából megrendelt villamos berendezések csak néhány hónapos késéssel érkeztek meg Szabadkára, a határidők eltolódása pedig már ebben a korban is tetemes kárt okozott a kivitelezőnek.