Amikor az ember kiszakad a hétköznapok rohanásából, az úgynevezett taposómalomból, akkor — ha szerencséje van — rálátást kap a saját életére is egy kicsit távolabbi nézőpontból. Vagy a saját lelkére. Vagy akár a testére.

Sokszor mondjuk magunkra némileg túlzóan, hogy a hétköznapjaink depresszióssá tesznek bennünket. Aztán kiderül, hogy „csak” kiégtünk, pihenésre van szükségünk, és nem is levertségről van szó, csak hiányzik valami nagy víz, ahová el lehet vonulni, ahol a naplementét vagy a napfelkeltét bámulva kiüríthetjük az agyunkat. Ilyenkor derül ki, hogy az elménk ugyanúgy működik, mint egy számítógép. Próbálta már újraindítani?

És ahogy az agyunk újraindul, a gondolkodásunk is más irányt vehet. Mert mi történik még most, 2024-ben is a tavasz végi vagy nyár eleji magazinokban? Hiába hirdetik mindenhol a testpozitív gondolkodást, ahogy közeledik a strandszezon, megjelennek a formásabbnál formásabb testű lányok az újságok címlapjain, különféle fogyókúrás módszereket népszerűsítő cikkekkel körülvéve, és azt próbálják elhitetni az olvasóval, hogy csak az ilyen lányok szépek és egészségesek.

Aztán az ember elmegy a strandra nagy szégyenkezve, hogy az ő teste nem olyan, és szemben találja magát több ezer nem tökéletes testű emberrel, és kiderül, nem az a norma, amit a magazinokban lát, hanem a kivétel, mely valójában nem a szabályt, hanem a komplexusokat erősíti.

Ha meg nem megy a strandra, egész nap nézheti az olimpiai versenyszámok közvetítését, és megint csak szemben találja magát a nem tökéletes testű emberekkel, akik a magazinok sugalmazása ellenére mégis tökéletesebbek, mint a címlaplányok.

Mindezek után pedig rájön, sem a nyárnak, sem más időszaknak nem a félelmekről, a frusztrációkról vagy a szégyenről kellene szólnia, hanem az lenne az igazán pozitív üzenet, ha gyakrabban látnánk átlagembereket, gyakrabban mozdulnánk ki, mert akkor talán kevésbé hatna a lelkünkre a magazinok vagy a közösségi média hamis világa.