Nem teljesen légből kapott dolog azt mondani, hogy kevesebb mint egy hónap alatt el lehet majd jutni a Marsra. Az idén februárban volt róla szó, hogy a NASA egyik programja, a NIAC újfajta nukleáris termikus és nukleáris elektromos hajtómű fejlesztését finanszírozza, mellyel 45 napra csökkentenék az egyébként nyolc-kilenc hónapos utazási időt. Most azonban elméletben ezt a számot is tovább csökkentenék 26 napra.
Ez a technológia szintén fent van a NIAC által támogatott programok listáján, és több tudós szerint is jelentősen felgyorsíthatja az űrutazást. A napvitorlások ötlete egyáltalán nem új, már több mint száz évvel ezelőtt is felmerült. Egyszerű, mégis kifinomult szerkezetek, melyek a napfény vagy — távolabb a csillagközi térben (melyet heliopauzának is neveznek), ahol már a napszél hatása nem érezhető — lézerek energiáját hasznosítva akár távoli területekre is képesek utazni. Ezek a szerkezetek rendkívül könnyű anyagokból készülnek, melyeket ellenállóvá kell tenni ahhoz, hogy túléljék a hosszú utazást az űrben. A vitorla mérete döntő fontosságú, minél nagyobb, annál több foton ereje hajthatja, így tervezésénél nagy átmérőjű struktúrákra van szükség, melyek az űrben nyílnak ki.
Kép forrása: DALL·E 3
Az első működő napvitorla a Japán Űrügynökség IKAROS egysége volt, melynek egyik érdekessége, hogy a pályára állás után forogni kezdett, mivel a vitorla kinyitásához a centrifugális erőt hívták segítségül, a másik pedig, hogy irányítani is lehetett. Egy másik, űrben működő napvitorlát 2019-ben a The Planetary Society LightSail 2 missziója mutatott be, melyben egy kis CubeSat miniatűr műhold pályáját 3,2 kilométerrel emelte meg, kizárólag a Napból érkező fotonok, azaz fénysugarak meghajtóerejét használva.
Persze éppen marsi utazás még nincs napirenden, a Solar Cruiser küldetés keretében a NASA előbb egy ilyen módon utazó egységet majd 2025 februárjában indít útjára a Naphoz, de így is ígéretesnek tűnik. Egy ilyen készülék természetesen csak nagyon kis súlyú terhet képes szállítani, de a fő előnye nem is a teherbírás, hanem a sebesség. Ezekkel az új napvitorlásokkal lehetőség lenne nagyon gyorsan odaérni akár a szomszédos csillagrendszerekhez is. Sőt, már célok is vannak erre vonatkozóan, például a Breakthrough Starshot küldetéssel azt tervezik, hogy húsz éven belül legalább ezer, nagyon könnyű kamerával és különböző szenzorokkal felszerelt eszközt küldenek a legközelebbi csillagrendszerbe, az Alpha Centauriba. Mielőtt valakinek eszébe jutna: nem, nem az Avatar filmek „forgatási” helyszínét keresik.
Ez az új, 26 napos marsi utazási idő az aerografit egyedülálló tulajdonságainak köszönhető, mivel hihetetlenül alacsony sűrűsége felülmúlja azokat az anyagokat, amelyeket hagyományosan alkalmaznak ezen eszközök esetében, mint a Mylar fólia, melyet alumíniummal erősítettek meg. Most egy tudóscsoport megvizsgálta az aerografitban rejlő lehetőségeket (ez a létező legkönnyebb szilárd anyag) olyan napvitorlák anyagaként, amelyek a Marsra és azon túlra is eljuthatnak. Most az Acta Astronautica című folyóiratban megjelent új tanulmány részletesen bemutatja, hogyan szimulálta egy tudóscsoport az olyan napvitorlás eszközt, amelyek tömege legfeljebb 1 kilogramm volt, beleértve a 720 gramm súlyú, 104 négyzetmétert lefedő aerografit napvitorlát. Megmérték, hogy a napvitorlák milyen sebességgel érhetik el a Marsot és a csillagközi teret, majd ezen számítások adták ki az akár 26 napos utazási időt a vörös bolygóig.
