A Nagyjárásiak Nagy Találkozóját, vagyis a Feketetó település közelében lévő kiterjedt, de ma már szinte teljes egészében eltűnt tanyavilág valamikori lakosainak, gyermekeiknek és unokáiknak összejövetelét a Törökkanizsáért Egyesület hívta életre.

Ft. Erős Mihály és ft. Koncz Tibor atyák az emlékkereszt előtt

A jelenlévőket a szervezők nevében Újhelyi Nándor köszöntötte, aki emlékeztetett arra, hogy a helyszín hajdanán a csaknem száz házból álló tanyavilág központja volt.

— Azóta már, ahogyan mondani szokás, sok víz lefolyt a Tiszán, sokszor lehullatták a fák lombjaikat, történtek jó és kevésbé jó dolgok, ám egyvalami nem változott meg: a gyökerekhez való eltökélt ragaszkodás. Az élet úgy hozta, hogy a XX. század utolsó évtizedeiben megkezdődött a tanyavilág rombolása, de a valamikor itt élő emberek sohasem felejtik el, honnak származnak. Nem is feledhetik, hiszen sohasem törölhetik ki szívükből a szülőföld szeretetét, a hálát, és a honvágy szorító érzését sem. Mint minden útszéli kereszt, a nagyjárási is örök mementóként vezet bennünket a múlt évtizedeibe, nem hagyva feledni, hogy itt valaha összetartó, hagyományait őrző közösség élt — emelte ki Újhelyi Nándor, aki köszönetet mondott a törökkanizsai Csanádi házaspárnak, Károlynak és feleségének, Arankának, akik a rendezvény megálmodói és megvalósítói voltak. A Csanádi család bocsátotta rendelkezésre a telket az emlékkereszt felállításához, és ők keresték fel az összes egykori lakost és azok leszármazottjait, hogy meghívják őket az ünnepségre.  

Ótott István az egykori tanyájuk irányába mutat

A Popovity Péter által készített keresztet, melyet számos támogató hozzájárulásával emeltek, Csanádi Károly leplezte le, majd ft. Koncz Tibor és ft. Erős Mihály plébános atyák szentelték fel.

— A legtöbben már ötven éve elköltöztek, és most nagy öröm számomra, hogy sikerült ezt az eseményt létrehozni. 4 személy lakik még itt, de a valamikori nagyjárásiak közül összesen 140-en élnek, és mintegy 200-an elhunytak. Amikor elkezdtük szervezni a találkozót, mindenkit összeírtam. Megállapítottam, körülbelül 400-an éltek a 80 tanyán, majd utólag még 20 tanyát vettem fel a listára, amelyeknek csak a helye van meg, de leszármazottat már nem találtunk — nyilatkozta Csanádi Károly, aki a múltat is megidézte. — Az élet szép volt, sokan voltunk gyerekek, innen néha 15-en is jártunk Feketetóra az iskolába. 6 kilométerre volt, gyalog mentünk, az út is játékos volt, az életünk is, szerettünk itt élni. Az elköltözés, a tanyák elnéptelenedése hosszabb folyamat volt, a ’70-es években kezdődött. A fiatalok nem akarták, hogy a gyerekeik is úgy járjanak be az iskolába, mint ők tették, porban, sárban, hóban, gyalogosan vagy lovas kocsival, és az áram is hiányzott. Az idősek kezdetben maradtak, de rájöttek, nincs segítségük, különösen télen volt nehéz, és elindultak ők is. Törökkanizsa, Feketetó volt a cél, de szinte mindenhol van belőlünk a környező településeken, meg persze külföldön is. Én 1979-ben mentem el katonának, a szabadságom alatt az édesanyámat beköltöztettem a faluba, és a leszerelésemkor már Törökkanizsára jöttem haza. Ez több mint negyven éve történt. Sokszor megkérdezték, visszajönnék-e ide, és én mindig azt válaszolom, bármikor, ha mindenki itt lenne.

Habár, mint kiderült, így is gyakran visszajár a földjeit munkálni, mert parasztember földet nem ad el.

Ótott István felemelőnek nevezte a kezdeményezést, és mint mondta, alig várta, hogy találkozzon az ismerősökkel, hiszen sokat közülük évtizedek óta nem látott. 1965-ben Szabadkán kapott ösztöndíjat a tanulmányaihoz, majd dolgozni kezdett, és ott alapozta meg az életét. Amíg megvolt a tanyájuk, sűrűn hazajárt — mesélte.

Többen megemlítették az itt szervezett bálokat, melyekre a környező településekről is eljöttek a szórakozni vágyók. Volt saját zenekaruk, a mulatságokat megfelelő terem hiányában háznál tartották. Napközben dolgoztak, este pedig összejöttek az emberek beszélgetni, kártyázni.

Az esemény a kora délutáni órákban Törökkanizsán, a Tiszagyöngye Művelődési Egyesület székházában alkalmi műsorral és az egykori tanyavilágot bemutató kiállítással folytatódott.

Az egykori lakosok

A régi fényképeket sokan nézegették, keresték a pannókon a rokonaikat — vagy éppen saját magukat. Kedves ismerősöm, a firigyházi származású Ung János az 1972-ben készült esküvői fotójukat mutatta, hiszen a felesége, Viktória a Nagyjárás egyik tanyáján lakott.

Néhány fotó a kiállításról

Ótott Róbert tartományi mezőgazdasági titkárhelyettes ünnepi gondolataiban kifejtette, a közösségi összefogással állított kereszt azt mutatja, nem kívánnak elszakadni az elődeik örökségétől. Beszédét Wass Albert-idézettel zárta: „Tiszteld őseidet, mert rajtok keresztül nyertél életet, és örököltél Istent és Hazát.”

Az ünnepi műsorban verset mondott Mihók Emese, a szabadkai Kosztolányi Dezső Tehetséggondozó Gimnázium és Jovana Bikić, a helyi Dositej Obradović Gimnázium és Szakiskola tanulója, a Tiszagyöngye Művelődési Egyesület Tiszácska leánykara pedig csókai népdalcsokrot adott elő.

Csanádi Aranka arra is visszaemlékezett, hogy a Nagyjáráson, ahol ötven évvel ezelőtt az ivóvíz az ásott kútból került az asztalra, esténként pedig egy szál gyertya vagy petróleumlámpa égett, egy kivételesen összetartó közösség élte a mindennapjait. Ft. Erős Mihály plébános atya A régi ház című írását olvasta fel, mely a nagyjárásiak emlékére született, beleszőve a gyermekkorát és a jelent is.

Az asztali áldás elmondása után ebéddel, illetve a Kurunci zenekar muzsikájával kiváló hangulatban folytatódott a nem mindennapi rendezvény.

Csanádi Aranka és Csanádi Károly