A legenda szerint 1517. október 31-én Luther Márton hangos kalapácsütésekkel — melyeket egész Európában hallani lehetett — kiszegezte a 95 tételét a wittenbergi vártemplom ajtajára. E korban ugyanis szokás volt a templomajtót hirdetőtáblaként használni...
1517. október 31-én Luther levelet írt feletteseinek, melyben a búcsúcédulák ellen szólt, és ezen visszaélések megszüntetésére kötelezte őket. A búcsúcédula árusítása, amely tulajdonképpen a gyónást helyettesítette, a lelki üdvösség megvásárlására szolgált, amit Luther teljes mértékben helytelenített. Szilárdan hitt abban, hogy mindenkinek egész életében Isten kegyelmében alázatosan bízva kell élnie — „Mert más fundamentomot senki nem vethet azon kívül, a mely vettetett, mely a Jézus Krisztus”. (1 Kor. 3:11.)
A búcsúcédulákkal való kereskedés 1507-től kezdve drámaian megnőtt, mert a római kúriának egyre gyakrabban akadtak pénzgondjai. Johann Tetzel dominikánus szerzetesnél — a korabeli tudósítások szerint — még a halottak bűneit is meg lehetett gyónni. Tetzel szólásmondása volt: „Amint a pénz a ládában csörren, lelked rögtön a mennybe röppen”. Luther ezt élesen elítélte, és heves tiltakozással megírta levelét egyházi feletteseinek, mellékelve hozzá a 95 tételt — amelyek nagy port kavartak fel. Magát Luthert a pápa kiátkozta, a reformáció híveit pedig tűzzel-vassal üldözték a történelem során...

„Az igaz ember hitből fog élni”

A reformáció 495. évfordulója alkalmából október 31-én Bácsfe-ketehegyen ünnepi műsort szervezett az Ágostai Hitvallású Evangélikus Keresztyén Egyház szerbiai-vajdasági püspöksége. Az ünnepi istentiszteleten Dolinszky Gábor, az egyház püspökhelyettese hirdette az igét:
— Itt vagyunk október 31-én ebben, a romjaiból felújított templomban, ahol néhány évvel ezelőtt még szinte semmi sem volt. Csak por és kosz. Most pedig itt ünnepelünk közösen. És most, ezen a helyen szeretném elmondani, hogy a reformáció mint ünnep, a reformáció mint esemény, a reformáció mint történelmi tény nem más, mint egy hozzáállás keresése. A reformáció Krisztusfüggő, a szónak ama mély értelmében, hogy csak és kizárólag Krisztustól függ. Csak a tőle való távolságtól vagy közelségtől függ az, hogy az ember mennyire a reformáció egyházának a tagja, és mennyire nem. Rá kell jönnünk 495 év elteltével arra, hogy amit Luther és a többi reformátor felfedezett, amit megtalált, az nem más, mint annak a megfogalmazása, hogy nem a díszlet számít, nem a környezet, hanem a tartalom. Nem az számít, ami látszik, csak az számít, ami van. A reformáció egyik nagyon fontos jelmondata az volt: vissza a forrásokhoz, vissza az alapokhoz. És ez a forrás közös volt, és illik, hogy ma is közös legyen. Ezt a forrást nem sajátíthatja ki senki, sem egyház, sem ember. Olyan forrás ez, ami mellé nagybetűkkel oda kellene írni — mindenkié. A kereszténység mindenkié, és nem fordítva, hogy mindenki a kereszténységé. Én azt hiszem, az egyház jövője attól függ, azon áll vagy bukik, és a kereszténységnek a sorsa is, hogy összetévesztjük-e ezt a két fogalmat. Az a kérdés 2012-ben, a reformáció 495. évfordulóján, hogy van-e nekem ahhoz bátorságom, hogy a reformáció szellemiségével álljak hozzá a kereszténységhez. Az igaz ember hitből fog élni, mondja a reformáció tanítása, egyedül a hit az, ami üdvössé tesz, a hit, amit nem én találok magamnak, amit nem én fogalmazok meg, hanem amelyet Isten adott nekem. Amellyel Isten ajándékozott, Isten áldott meg engem és mindenki mást. Egyedül a hit üdvözít, és az igaz ember a hitből fog élni. Ha így érzek, akkor teljesen mindegy, melyik felekezethez tartozom, akkor én Jézus Krisztusban vagyok. Ma azért gyűltünk össze, mert születésnap van, a reformáció születésnapja, és mint minden születésnapon, van torta, és a tortán van gyertya. A mai, képzeletbeli reformációs tortán 495 gyertya ég lelki szemeim előtt. El kellene azon gondolkodnunk, hogy a gyertyák elfújásának pillanatában vajon mit fogunk kívánni. Én azt kívánom, hogy a reformáció szellemisége árasszon el mindnyájunkat, legfőképpen a lelkiismeretünket. Mert Luther azt mondta, minden rendben van az életünkkel, emberi kapcsolatainkkal, Istenhez való viszonyunkban mindaddig, amíg nem érezünk lelkiismeret-furdalást. Én azt kívánom, hogy furdaljon csak bennünket a lelkiismeret napról napra, míg észre nem vesszük a reformáció fényét, a szellemiségét, s míg az valóban azzá nem válik életünkben, aminek lennie kell — a kereszténységhez való igazán lendületes hozzáállássá.”

„Kísérlet volt ez a megtisztulásra”

Az igehirdetés, közös imádság és áldás után Csete Szemesi István református püspök és ft. Brasnyó Ferenc kishegyesi plébános szólt a gyülekezethez, megemlékezve a nemrégiben elhunyt Dolinszky Árpád evangélikus szuperintendensről is. Ezt követően Pásztor István, a Tartományi Képviselőház és a VMSZ elnöke mondta el ünnepi beszédét:
— Tisztelt ünneplő Közösség! Minden év október 31–én a reformáció napjára emlékezünk. Mint minden sorsfordító, vízválasztó nap, esemény, folyamat, a reformáció is rengeteg vitára, de összecsapásra is, reakcióra, visszavágásra adott okot. Akárhogy is volt, mai szemmel ítélve mindenképp leszögezhető és kimondható: kísérlet volt ez a megtisztulásra, a hit, a lélek, a szellem újbóli összekovácsolására. Egyházszakadással is járt. Leírhatatlan emberi szenvedéssel, évtizedes, évszázados háborúkkal, amelyeknek oka, okozója, innen a 21. század elejéről nézve nem az elkötelezettség, a meggyőződés, a hit, hanem inkább — vagy csakis az emberi, politikai vakság.
Ami azonban ma is, 495 évvel azt követően, hogy Luther kiszögezte a wittenbergi templom ajtajára a Tételeit, összeköt bennünket, katolikusokat, reformátusokat, evangélikusokat, azon kívül, hogy mindannyian magyar keresztények vagyunk, az mindenképp a szellem tisztelete, a hit, a lélek összekovácsolása. Nyelvünk, kultúránk, történelmünk védelme, tisztelete. A fenn- és megmaradás.
Tisztelt ünneplő Közösség! Ma, a reformáció napján három személyről szeretnék megemlékezni: Károli Gáspárról, Reményik Sándorról és Iványi Istvánról.
Károli Gáspár református lelkipásztorra, a Biblia első, teljes magyar fordításának elkészítőjére. Reményik Sándorra, a két világháború közötti magyar líra kiemelkedő, a második világháború utáni évtizedekben tiltott és elhallgatott képviselőjére, aki 1929-ben, a magyar nemzet szétdaraboltsága feletti gyászéveiben írta meg versét Károliról A fordító címmel: „ (...) Az kinek szellemét ma körülálljuk, a Legnagyobbnak fordítója volt (...) A kemény fordítónak tán verejtéke, tán vére hull, de türelmén és alázatán által az ÖRÖK ISTEN BESZÉL MAGYARUL”.
Iványi István, akinek a szobra a reformáció 490-ik évfordulója alkalmából került a szabadkai evangélikus püspöki templom előtti térre, Luther és Kálvin szobra mellé, az első egyházközségi felügyelő volt. Történész, a város és a vármegye történetírója. Könyvtáros, könyvtáralapító, a vidék, a nemzet, a kultúra elkötelezett kutatója, felfedezője. Munkássága példa lehet mindannyiunk számára. Neki köszönhetjük azt is, hogy tudjuk, mióta van Doroszlón posta. És ha ez puszta, üres ténynek tűnne, akkor kiinduló mondatomhoz, a hit védelméhez visszatérve idézném Iványit: „A postai Intézményeknek már a 17-ik században nyomát találjuk a vármegyében. Így Labsats (Lapsova) pusztán, Doroszló közelében már 1697. július 20-án postaházat talált Savoyai Eugén herceg, mikor seregével Zombortól Veprőd irányába vonult.” Az a Savoyai, aki a zentai, a keresztény Európáért vívott csatában csapást mért az oszmán birodalmi seregre.
Tisztelt ünneplő Közösség! Nem lehet meghatározó, perdöntő az, ami elválaszt, megkülönböztet bennünket egymástól, hanem csakis az, ami összeköt minket. Hitünk, nyelvünk, szellemünk és univerzális emberi fe-ladatunk — ennek alázatos szolgálata legjobb tudásunk szerint — mondta Pásztor István.
Az ünnepi istentisztelet után — a szertartásban részt vett Dolinszky Márta esperes asszony, valamint Mengyán Szofia segédlelkész is — Pásztor István elnök egy tujafát ültetett el a reformáció 495. éve alkalmából. Dolinszky Gábor püspökhelyettes elmondta, édesapja kívánsága volt, hogy az evangélikus templom mellett minden évben egy tuja kerüljön a földbe a reformáció 500. jubileumáig, hogy a facsemete erősödése jelképezze a gyülekezet, valamint a nemzet élni akarását.