Persze nem vetettem be mindent ebbe a horgászatba, inkább csak terepszemlének, helyfelmérésnek, amolyan első kísérletnek szántam. A látvány, a táj, a friss levegő és a csend kárpótolja az embert mindenért, még ha nem is jár sikerrel.

A már „letapogatott” útiránnyal vettem célba a Tiszát — Palics, Kispiac, Kishomok, és már ott is vagyok. Ezt a harminc kilométert igazán játszva meg lehet tenni. Még ha keskeny is az út odáig, de sima. Alig tart tovább húsz percnél a kocsikázás, és máris ott a Tisza. Aztán az útról lecsusszanva, a dús füvön át az ember máris a Tiszát övező sűrű erdőben találja magát. Micsoda meglepetés! Sem a füvön, sem a fák között nincs egyetlen eldobott műanyag flakon, nejlonzacskó, papír sem, és odaillő, félfákból ácsolt padok fogadnak. A „hűvös” bejáratnál egy feliratot láttam, mondom, talán nem szabad kocsival behajtani? Visszamentem elolvasni: Óvjuk a természetet, mert... Hát ilyen is van, méláztam el egy kicsit. 

Balról fenséges a látvány, gircsesen-görcsösen hajladozó, kígyózó fákkal teli, meredek part vezet le egészen a csillogó Tiszáig. Lejutni csak elhúzott z alakban lehet, különben az ember nagyot csúszhat. Szerencsére a fákban meg lehet kapaszkodni leereszkedéskor. A víz mellett csak annyi tér van, hogy az ember ott  topoghasson egy helyben, vagy esetleg leüljön a lépcsőzetes part egyik fokára. A horgászbotok számára azonban van hely bőven, jobbról is, balról is. A bottartók jól ülnek a part sárgás, tömör földjében. Még a hosszabb horgászbotot is nyugodtan a fejünk fölé emelhetjük, anélkül, hogy fába akadna. Egy színes napernyő is a helyére került, nagyot lendítve a táj koloritján. Csak reggel süt oda a nap, később már a fák védő árnyéka borul a horgászra, az időnként lengedező szél meg felfrissítőként hat. 

Csaliból nem volt nagy választékom, néhány kis csalihal, drágán vett piros giliszta és légypondró. Mindamellett teljesen tisztában voltam vele, hogy az ilyen alkalmi parti horgászat nem mindig hoz eredményt. A part víz alatti domborzata sem volt ideális, befelé hosszan sekély volt, és aztán hirtelen meredeken mélyült. A fogósabb mederfeneket innen elérni azonban szinte lehetetlen. Illetve lehetséges, de akkor az ember ki van téve a szerelék eldurvulásának, nagy ólom, vízsodrás stb.

Noha időnként a termetes balin egészen a partszélig csapódott egy-egy kiskárászt is partra vetve, az én csalihalamat egyáltalán nem méltányolta. Nem is csoda, elég átlátszó a víz ahhoz, hogy az állat ne dőljön be a „turpisságnak”. Ami azonban érdekes, semmilyen műcsalira nem lehetett rácsalni. Ennek is megvan a magyarázata, a hajnali órák a fogósabbak, akkor a hal nem lát olyan jól, és talán éhesebb is. Végül is egy kis „kaszakősüllő” vesztett rajta horgomon, alig tudta begyűrni a szájába a kiskárászt. Gyorsan elengedtem, hadd nyelje tovább, talán csak nem fullad meg tőle?! A drága piros gilisztát sem méltányolta semmi, illetve csak egy durbincs (paptetű). 

A tájba azonban más is beletartozott, nem messze tőlem, benn, a Tiszán csónak lengedezett egy helyben, a horgász zsinegei csillogtak a napfényben, ahogy ferdén a vizet értek. És nem is egyedül, tőlem balra is volt egy lehorgonyzott ladik. Ezek sokkal előnyösebb helyzetben voltak, pontosan ott, ahol a halakat keresni kellett, egy mélyebb mederfenék felett.

Fúrta az oldalamat a kíváncsiság, vajon ők fognak-e. És fogtak! Elsőként az előttem álló csónakban görbült meg a bot, a gyönyörű, kilón feletti jáz piros uszonyai megcsillantak, amikor beleficánkolt a merítőszákba. Restelltem odakiáltani, hogy a pecás mire fogta, mikor jött reggel, etetett-e, pedig de szerettem volna! A szerencse pedig más alakban szegődött mellém. Balról egy lassan lecsorgó csónakban ülő horgász még a felszerelését rendezgette, amikor beszédközelbe ért hozzám. Őt már nem átalltam kikérdezni : — Van valami? Érdemes volt a fáradság? Milyen korán jött ki? Emberünk, mint az a horgászok közt általában lenni szokott, nagyon készségesen válaszolt, és kiöntötte a lelkét: — Volt egy csomó halam, de képzelje, mi történt! Kilukadt a hálóm, és a java része kibújt, csak azok maradtak meg, amelyek nem fértek ki a lukon — és magasba emelte a hálót, mutatva a két nagy dévért, melyek bizony kilón felüliek voltak. — Pontyom is volt, meg két szép jázom — kesergett tovább. Persze ezek hosszúkásak, kifértek a lyukon. És feltettem a csúcskérdést: — Mire fogja őket? — Kíríszre — hangzott a határozott válasz —, másra most nem akarnak jönni a bitangok. Egy kissé elgondolkodtam, hiszen a tiszavirág minden formájában védve van! Aztán már minden világos lett számomra, úgy látszik, a szükség törvényt bont, ha már emberünk ilyen nyíltan mer nyilatkozni.  

A tiszai halak most jócskán el lettek kényeztetve, ami nem is csoda, ha az idei bőséges tiszavirágzásra gondolok, és még egy ideig el lesznek látva csemegével. Azután, amikor már csak a mély iszapból tudnak előtúrni egy-egy kérészlárvát, más táplálék után is kell nézniük, és kénytelenek lesznek más csalira is ráharapni.