A nőnap értékeléséhez és értelmezéséhez nagyon jól jön, hogy két kislány anyukája vagyok, hiszen a nulladik naptól látom, hogyan alakul ki a nő(i)ség. Nem tagadom, én is próbálok rásegíteni erre bizonyos szempontból, de a sikeres, neves, lázadó lányokról és nőkről szóló könyvek egyelőre a polcon porosodnak.

Március 8-a legfontosabb szava a feminizmus. Nagyon nagy félelemmel írom le ezt a szót, mert már annyi negatív konnotáció kapcsolódott ehhez a fogalomhoz az évek alatt, pedig ha a nők napjáról beszélünk, muszáj említést tenni róla.

A Wikipédia (rendben, nem a legmegbízhatóbb forrás, de most jó lesz) magyarázata szerint „a nőnap eredetileg munkásmozgalmi eredetű, harcos, a nők egyenjogúságával és szabad munkavállalásával kapcsolatos demonstratív nap volt: 1857-ben New Yorkban negyvenezer textil- és konfekcióipari munkásnő lépett sztrájkba a béregyenlőségért és a munkaidő csökkentéséért”. 

Vagyis a nők nem akartak semmi mást, csak ugyanolyan jogokat, ugyanolyan megítélést, ugyanolyan elismerést, bérezést, lehetőségeket, mint a férfiak. Ugyanolyat, ugyanannyit. Nem többet.

Ezért nem merem leírni a feminizmus szót. Azért, mert az ugyanolyat és az ugyanannyit szavakat az évek alatt valahogy sikerült úgy értelmezni és magyarázni, hogy többet. Ebből a szándékos félremagyarázásból pedig ellenmozgalmak képződtek, és emiatt van az is, hogy a világ legnagyobb részén még most is utcára lehetne vonulni, mert noha a szavak szintjén megvannak az ugyanolyan jogok és lehetőségek, a gyakorlatban ez nem minden esetben látszik. Például a mai napig bulvárhírek tömkelege szól arról, ha valamelyik hollywoodi sztár felszólalt azért, hogy a színészek és a színésznők ugyanakkora bérezésben részesüljenek. Ahogy kiemelt hír lesz az is, ha egy ország női vezetőt kap.

Szóval, van még miért küzdeni. Virágot pedig — ahogy a friss Grammy-díjas Miley Cyrus mondja — magamnak is tudok venni.