Ha még sokáig marad a megszokás, miszerint egy esztendő háromszázhatvanöt napból áll, akkor ebbe a háromszázhatvanötbe nem mindig fér bele, hogy minden eseménynek, jelenségnek világnapja legyen. Máris annyi világnap van, hogy számon se tudjuk tartani, ugyanakkor jelentkeznek a pecesoriak meg a kispestiek, hogy a tarlóhántásnak is legyen világnapja, ha már a cserebogárnak meg a háromezer méter feletti sziklabarlangoknak van. Igen, lassan az emberiség és az esztendő minden napja jeles nappá válik, a bor világnapját váltja a savó világnapja, a savóét pedig a békéé, holott mindnyájan tudjuk, hogy körös-körül lövöldöznek, gyilkolják egymást az emberek és rakásra mérgezik a boldogtalan feleségek a részeges férjeket. Az egész emberiség a maga módján megünnepli például a kotlósok világnapját, holott már a háromnapos csecsemő is tudja, hogy a kotlósokat réges-rég fölváltották a keltetőgépek. És van is már ezen utóbbiaknak is kijelölt világnapjuk, de nem egyugyanazon napon a kotlósok világnapjával; a világnapok további szaporodásával idővel a kettőt valószínűleg össze kell majd vonni, ugyanarra a napra beállítani, kotlóstyúkok és keltetőgépek világnapja elnevezéssel.
Imént említettük a háromnapos csecsemőt... Nem véletlenül. A kis poronty arról jutott eszünkbe, hogy egy derűs, napfényes reggelen minden korán kelőt az éppen aktuális világnapra emlékeztette a rádió. Ezúttal az anyatej, a szoptatás világnapjára.
Mert hát ilyen is van már, és nagyon jó, hogy van, ha például a dohányzás elleni világnap immár jó ideje működik és virágzik. Mindnyájan egyetérthetünk abban, még a legszenvedélyesebb dohányosok is, hogy az anyatejet jóval többen megkóstolják, mint a nikotin ízét. Talán az előbbit minden csecsemő megkóstolta. Legalábbis a legújabb kor beállta előtt. Mert mostanában mind több anya leszokik a szoptatásról. Sőt magáról a szülésről is. Ennélfogva eme hölgyeket talán bajos is volna anyáknak nevezni, hiszen semmi jelét nem mutatják annak, hogy anyák lennének. Azok, akik szültek, még csak hagyján, akkor is, ha a szoptatást másra bízzák. Ezek újszülöttjei azonban soha se mondhatják el majd magukról, hogy az anyatejjel szívták magukba például a hazaszeretetet. Mert nem az édesanyjuk tejét szívták magukba, hanem egy ismeretlen nőét, egy elfelejtett dadáét, cselédlányát, igaz ugyan, hogy az is anyatej volt, de nem a saját anyukáé, akinek fontosabb és előbbre való formás és ruganyos mellének megőrzése, mint a naponkénti többszöri szoptatás.
Pedig a kiharcolt és a világnapok sorába beiktatott anyatejvilágnap arra próbálja felhívni a közfigyelmet, mily nagy jelentősége van az anyatejnek az újszülöttek egészségének megőrzésében. S ezzel párhuzamosan arra, hogy hány újszülöttnek nem jut anyatej. Nem azért, mert az édesanya megtagadja ezt a gyermekétől, hanem egyszerűen azért, mert az édesanyának nincs teje. Elapadt. Mert kenyere sincs. Mert nyomorban él. Elképesztő szegénységben. (Érdekes, hogy a nyomornak még nincs világnapja, holott a világ a globális nyomor peremén áll.)
Az elképesztő szegénység miatt évente több százezer, sőt a legfrissebb adatok szerint több millió csecsemő hal éhen. Mert az édesanyjuknak elapadt a teje. Be lehetne ugyan ezt szerezni más édesanyáktól, miként be is szerzik a tehetősebb, de a szoptatásról mint olyanról lemondó édesanyák, ám az éhező millióknak erre nincs lehetőségük.
A világ pénze másra kell. Például fegyverkezésre. Épp a szoptatás, az anyatej ez évi világnapja táján jelentette be a világsajtó, hogy egy kis ország több mint harmincmilliárd dollárt kapott egy nagy országtól fegyverkezésre. Számokkal kifejezhetetlen, hány liter tejet lehetne vásárolni ekkora összegért, ha nem is rögvest anyatejet, de legalább kecske-, juh-, tehén- vagy netán bivalytejet, amivel a halálra ítélt csecsemőmilliók magukba szívnák a békeszeretetet.