1920-ig a szabadkai Népszínház bérbevételére minden évben neves magyar társulatok pályázhattak. A nyertes csapat egy évadra, azaz három hónapra vehette birtokba az egykori impozáns épületet. A két világháború között szó sem lehetett hivatásos magyar színjátszásról, tehetséges amatőr csoportok azonban továbbra is működtek a térségben. A második világégés után a lelkes színházcsinálókat — szinte egy éjszaka alatt — hivatásos truppokká nyilvánították. A Pataki László elgondolásában színre vitt Boszorkánytánccal ekkoriban született újjá a hivatásos délvidéki magyar színjátszás.

A kor előadásaiban feltűnő művészeket senki nem tanította a mesterségre, de az évtizedek alatt összegyűjtött tapasztalatnak köszönhetően hivatásuk kiválóságaivá váltak. Az élet volt a tanítómestere Karna Margitnak is, akit sokan csak Macaként ismertek. Kollégája Macázta le először, hogy bosszantsa őt egy kicsit a premierje előtt. (A Máriákat szokás ugyanis Macának becézni, a Margitokat inkább Mancinak.) Királynői szépsége, nőiessége és bája, a későbbiekben pedig az alkata a nagyasszonyszerepkörbe predesztinálta a művésznőt.  

Karna Margit, a szép beszéd királynője 1931-ben született Kishegyesen. Tanulmányait Topolyán folytatta, és akkoriban aktívan kosárlabdázott. Az ott működő járási színház igazgatónője egy jótékonysági előadáson kérte fel, hogy játssza el Molière Kényeskedők című darabjának epizódszerepét. A direktor asszonyt elbűvölte az alig tizenhét esztendős lány színpadi jelenléte, ezért hát sorra kapta a szerepfelkéréseket. A Topolyai Járási Színház megszűntéig még huszonhét alkalommal gördült fel előtte a függöny. Karna Margit ezek után került Szabadkára, de szülőfalujáról sosem feledkezett meg. Gyakran utazott Kishegyesre látogatóba, és művészként is fellépett a helyi művelődési otthonban. Egy ilyen vendégszereplés alkalmával történt, hogy a főszereplő hölgynek elfelejtették elhozni a cipőjét, ezért Karna a odaadta neki a sajátját, ő pedig hosszú ruhája alatt végig mezítláb járt, lábujjhegyen.
Anyja vallásos, falusi asszony lévén csak nagy nehezen fogadta el, hogy lánya színésznő akar lenni, mert ez a hivatás az ő szemében lebecsültnek számított. Végül beletörődött, vagyis ahogyan Karna mondta: megszokta. Az évek múlásával pedig — a lelke mélyen — talán még büszke is volt a lányára. Csupán hatéves volt, amikor elveszítette édesapját. Ha róla kérdezték, csak egyetlen emléket tudott felidézni: egy amatőr társulat produkciójában vett részt, és csak úgy volt hajlandó megtanulni a szövegét, ha édesapja a kezében tartott egy papírlapot, egy képzeletbeli szövegkönyvet. Életének ez az aprócska epizódja is azt bizonyítja, hogy Maca néni már kislánykorában primadonnának készült.

Az ötvenes években kezdő színésztársaival úttörők voltak, akik kikövezték az utat a későbbi generációk számára. Nekik köszönhetően a hatvanas évekre a Szabadkai Népszínház magyar társulata a térség legveretesebb és legszínvonalasabb munkát végző gárdája közé tartozott. Férjével, Pataki Lászlóval vezető egyéniségei voltak ennek a közösségnek. Megannyi darabban alkottak feledhetetlen párost. A közönség rajongott értük, a kollégák pedig tisztelték, becsülték őket. A sikereik csúcsán filmszerepekben is feltűntek, Karna Margit számára azonban idegen volt a kamera előtti világ. 1988-ban, több mint 150 szereppel a háta mögött nyugdíjazták, és egy időre visszavonult. Kovács Frigyes kérésére 1998-ban tért vissza a Népszínházhoz — Ilan Eldad Nem fáj című darabjában lépett ismét színpadra. Ahogy az akkori társulatvezető mondta: csodálta Margitot, aki úgy tudott alkalmazkodni az újfajta, kicsit hétköznapibb nyelvezetű és eszköztelenebb színházi szemlélethez, hogy visszahozott valamit a teátrum egykori sejtelmes korszakából. A kétezres években Spiró György Csirkefejében lépett közönség elé. Gobbi Hilda után az ő számára is megadatott a lehetőség, hogy magára öltse a magányos budapesti öregasszony alakját. A Tangó című előadásnak hála még a Kosztolányi Dezső Színházba is volt alkalma „kirándulni” egyet.

Élete derekán is ugyanolyan lendülettel készült a bemutatóira, mint egykoron, ám mégsem úgy mint régen. leánykorában ugyanis a szerepelőké-szület ismeretlen fogalom volt. A rendező bejött, elmondta a magáét, ők elolvasták a szövegkönyvet, és már kezdődött is a próba. Sosem szerette elmélyülten elemezni a szerepeit. Úgy gondolta, minden megy majd a maga útján. Örökké kutatta a színház igazi értelmét, és a megmutatkozás vágya születésétől fogva benne volt. Az életet sosem vette túl komolyan, szinte folyton kinevette. Megfogadta, hogy Szabadkát sosem hagyja el... 2013-ban azonban mégis elment — a macskaköves úton végighaladva, míg be nem lépett a halhatatlanok égi páholyába...