home 2024. december 11., Árpád napja
Online előfizetés
Vándor önmaga körül
Fehér Márta
2023.05.06.
LXXVIII. évf. 18. szám
Vándor önmaga körül

Magyarkanizsán mutatták be Léphaft Pál nemrég megjelent Gúnyhatár Léphaft karikatúrák körülírva című könyvét, melyet a Székelyföldi Magyar Újságírók Egyesülete adott ki, s melyben az alkotó 52 művéhez 52 újságíró írt szösszenetet — köztük vajdaságiak is. A Regionális Kreatív Műhely eseményének a József Attila Könyvtár adott otthont. Interjúnk a karikaturistával készült. 

* A világ különböző pontjain élő 52 magyar (újság)író gyors reagálásával, barátságával nem sok ember dicsekedhet. Vándorember vagy, akinek mindenhol vannak barátai, akik ugranak, ha kér valamit?

Én önmagam körül vándorolgatok, és ebben a vándorlásban barátokat meg ellenségeket is lehet szerezni. A Kárpát-medence egy jó hely (egy picit tekintsünk most el attól, hogy Sydney-ből, Bécsből is érkeztek írások), és ha az ember sokszor megfordul több jó helyen, akkor jóbarátokat is szerez. Így vagyok én is, hogy abban a reményben, hogy jól érezzük magunkat, Lendvától Ungvárig, Brassótól Pozsonyig szereztem barátokat, akikhez mindig betérhetek — vagy kérhetek írást.

* Neked fontosak a magyar (újságíró) barátok, több évtizedes munkásságodból ez kiderül. Honnan eredezteted ezt az igényt?

Egy kicsit pontosítanék: nekem nemcsak a szakmai barátaim nagyon fontosak, akikkel hasonlóképpen gondolkozom, hanem ugyanígy fontosak azok is, akiktől különbözik a véleményem, mert ha az ember a más ajkúakkal és a más nézetet vallókkal is egyenes tud maradni, respektet tud elérni, és tisztelik, akkor érte el valóban a célját. Mert ugyebár a velünk hasonlóan gondolkozókkal könnyű beszélgetni. Az a művészet, ha mi ezen a bűvös körön kívül is sikeresen tudjuk elmondani az álláspontunkat, világnézetünket, és ha így nem ellenségeket, hanem megértő hallgatókat vagy barátokat szerzünk. Fontos, hogy ha az ember Belgrádban megjelenik, tudják, kicsoda, vagy Budapesten, Pozsonyban… Ez szakmai kérdés. Ha a szakmát jól bírja, akkor bizonyára a saját körökön kívül is tud az ember tekintélyt szerezni magának.

* Ez keveseknek sikerül (már ha egyáltalán van benne ilyen szándék). Mi a sikered titka?

— Először is hálát adok az Istennek, hogy azokat a talentumokat, amelyeket kaptam, még nem kérte vissza. Mindenki kap talentumokat, a kérdés mindig csupán az, hogy sikerül-e ezeket felfedeznünk, ezekre ráismernünk. Aztán pedig, hogy sikerül-e azokat a tehetségeket és talentumokat kifejteni magunkban. Ehhez persze sok mindenre szükség van: arra, hogy eléggé szélesen lássuk a világot, hogy helyzetbe kerüljünk — hiszen különben csak egy pusztába kiáltott szó lesz —, és ilyenkor nagyon ügyesen használjuk ki az alkalmat. Én szakmát tanultam, nem is egyet, dolgoztam is az építőiparban, de elvágyódtam onnan, és aztán bölcsészként Újvidéken derült ki, hogy milyen szép az élet. Mert egyetemistaként koncertekre járhat az ember, kiállításokra, jól érezheti magát, és szívja magába mindazt, amit fölkínálnak. Utána újságíróként az Újvidéki TV-nél dolgoztam tíz évig. Ez egy nagyon izgalmas feladat, maga a képi világ rendkívül érdekelt már akkor — bizonyára korábban is, csak nem tudtam —, a mozgókép és a különféle segédeszközök (a zene, a hang, mindaz, amivel alátámasztjuk) segítenek abban, hogy elmondjuk, mit szeretnénk. Itt jutunk el a lényegig: mit is akarunk mi elmondani karikaturistaként, újságíróként? Önmagunkat. Mindig a saját élettörténetünket meséljük, egész életen át. Csak az a kérdés, hogy olyan módon meséljük-e, ahogy szeretnék hallani olvasóink, nézőink, vagy nem. Ha sikerül megtalálni a módját, hogy elmondjam önmagam, és érdeklődők is vannak, akkor beszélhetünk arról, hogy a közéletnek úgy vagyok tagja, hogy felfigyelnek rám. Persze ez kockázattal is jár, mert abban a pillanatban, amikor felállsz egy hordóra, akkor jár a dicséret meg a rothadt paradicsom is. Mindannyian boldogságra vagyunk teremtve, és egész életünkben nem teszünk mást, csak nyomozunk a gyerekkori boldogságízek, -illatok, -érzések után, vagyis mindaz után, amit a gyermekkori áldott állapotban szereztünk. Ezt tettem én is, újságíróként igyekeztem úgy megformálni a mondatot, vagy olyan idézeteket keresni, amelyek erre ráerősítenek. Mindjárt mondok is egyet: Fodor Ákos, az egyik kedvenc költőm szerint „élni szebb, mint jó”. A karikatúra természetesen egy más műfaj, magának az újságírásnak egy képi leágazása, vonalakkal, jelképekkel igyekezünk elmondani önmagunkat, azt, hogy mit gondolunk a világról, a háborúról, az LMBTQ-mozgalomról vagy a fűtőanyag-drágulásról.

A bácsi jól tudta, ősei és saját tapasztalata alapján, hogy az együttélés nem föltétlenül azt jelenti, hogy sülve-főve együtt vagyunk valakivel, hanem inkább azt, hogy ki-ki ragaszkodik a sajátjához — nyelvéhez, vallásához, viseletéhez, szokásaihoz —, és tiszteletben tartja, hogy a másik is ragaszkodik az őt meghatározó nyelvhez, valláshoz, viselethez, szokásokhoz. S nem azt jelenti, hogy az egyik jobb, mint a másik, csupán azt, hogy mindenki jobban szereti a sajátját, de nem becsüli alá a mást, a másét.”

(Részlet a Gúnyhatár című könyvből: Lúd lúdval, tyúk tyúkval. Sarány István — Csíkszereda)

* Azt mondtad, hogy minden alkotásod rólad, önmagadról szól, akárcsak minden emberé. Hogyan jön ehhez kiegészítésként az 52 kolléga véleménye? Személyre szabott felkérések voltak? Milyen szempontok alapján akartad bővíteni ezt az énképet, másokkal kiegészítve?

— A csoportkép mindig jobban bemutat bennünket, mint egy egyéni arckép, mert azon a közösségi helyzetünket is láttathatjuk. 1987-től dolgoztam a Magyar Szóban, nyugdíjaztatásom után is szerkesztettem a Grimaszt jó néhány évig, ám — és ez nem a panasz helye — az én anyalapom egyetlenegy szórólapot, karikatúrafüzetet sem adott ki, kötetről nem is beszélve. Ez némileg fáj, de túltettem magamat. A Székelyföldi Magyar Újságíró-egyesület része annak a magyar újságíró-társadalomnak, amely Erdélyben, Romániában létezik, és amelynek tagja vagyok, ugyanúgy, mint a Magyar Újságírók Romániai Egyesületének, vagyis vannak barátaim, ismerőseim. Régi kollégámnak, Ambrus Attilának, a Brassói Lapok főszerkesztőjének az ötlete volt, hogy Galbács Pál, az erdélyi újságírók doyenje fölkérésére adjunk ki egy karikatúrakötetet, melyet a Csíkszeredán élő Sarány István szerkesztett, tett nyomdakésszé. Ez a kötet azért jó, mert nemcsak egy rajzot látunk, hanem azt is, hogy a kolléga mit gondol. Ez nem más, mint annak a hosszú tevékenységnek a bizonyítéka, amely a majdnem húsz éve létező Kárpát-medencei Magyar Újságíró-egyesületek Közösségében testesül meg.


Pálfi Ervin színművész, Léphaft Pál és Bicskei Zoltán

* A kötet visszahozta benned a gyermekkori boldogság ízét?

— Igen, ilyen, amikor az ember ok nélkül örül, amikor nagyon jó érzés fogja el, hogy nem vagyok egyedül. Ez az alapkérdés, melyet az ember oly gyakran feltesz magának: mit akarok én egyáltalán itt, a fatornyos hazámban? Újvidéken élek, mely szórvány. De tudom, hogy nem vagyok egyedül, és nem is vagyok szegény, mert egy olyan vidéken élek, amelynek vannak hagyományai — s mi éltetjük a hagyományokat, tehát a hagyományok éltetnek minket is. Nemcsak Kosztolányink, Csáth Gézánk, Kemény Ferencünk van, hanem Lauka Gusztávunk is, aki élete utolsó két évtizedét Nagybecskereken töltötte, s akire oly sokszor hivatkozom (akárcsak Karinthyra, aki a humorban nem ismeri a tréfát), s aki 1848-ban megindította a Charivari (Dongó) című szatirikus lapot, mely az első, folyamatosan megjelenő magyar szatirikus lap volt, mely 1848-ban fél évig tollal — ugyebár nem karddal — kardoskodott azon eszmék mellett, amelyeket a márciusi ifjak a zászlójukra tűztek. Azért mesélek róla nagyon sokszor, mert ő egy példája annak, hogy vidéken is meg lehet mozgatni az állóvizet, lehet olyan közéletet, hangulatot létrehozni, amelyben az ember kihozza magából azt, ami benne szunnyad.

Kardot napjainkban is láthatunk ünnepségeken, díszes katonai ceremóniákon, ahol a parancsnok azzal köszön, vezényel. Mondhatni, a kard nemes fegyver.

Ám fegyver, bármilyen nemes, mégis gyilkos fegyver, amivel meg lehet sebezni, csonkítani, s ki is lehet nyírni valakit.

Olyan, mint a toll, amellyel betűket írunk. Azzal is meg lehet sebezni, csonkítani, ki is lehet nyírni valakit — átvitt értelemben. De mást is tehetünk! Kner Izidort idézve, a betű öl: gyilkolja, apasztja a sötétség bacilusait.”

(Részlet a Gúnyhatár című könyvből: Noblesse oblige. Szekeres Attila — Sepsiszentgyörgy) 

 

Fényképezte: Puskás Károly

Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Beállítások" gombra kattintva olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..