Mottó: ,,A korona nélküli fát nem cibálja a szél”
Togói mondás
Szajánban a templom Szent Istvánnak van szentelve. Ülve ábrázolják az öreg királyt, amikor Magyarországot a Szűz Mária oltalmába ajánlja. A bánsági szajániak idestova kétszáz éve vannak a bölcs király oltalmában, hiszen 1808-ban települt újra a vidék a szegedi határ kirajzásakor. Híres papjai voltak. Köztük élt Kálmány Lajos, aki - a helyiek állítása szerint - tudósnak ugyan jobb volt, mint papnak, de így legalább tőle tudhatjuk, hogy hogyan is éltek az emberek a XIX. század végén ezen a vidéken. A falu állandó mozgásban volt és van - egyesek Muzslyára, mások Bácsgyulafalvára, Telecskára költözve próbáltak szerencsét, kerestek jobb megélhetést. Szabadkára is sokan jöttek, meg Németországban is megmérethették magukat az élet kihívásaival szemben. Így aztán a szajániak egyre csak fogytak és fogynak, de valahogy még mindig megvannak az öreg - Szent - király oltalmában. Megfogyatkozva és elszegényedve, sokszor veszekedve, verekedve a szikes, kies, talajvizes bánsági pusztaságban.
Az ő sorsuk talán a délvidéki magyarság sorsa. Már nem vagyok biztos benne, hogy hiszünk a békében, s bizony sokszor úgy tűnik, hogy az akaratunk és a hitünk nagyon messze került egymástól - pedig az akarat az évszázadok alatt eddig még sosem ült diadalt a hit felett. Az élet minden szegmentumát baljós jelenségként értelmezzük. A vágyaink, az álmaink belevesznek a szürke ködbe, s kétségbeesetten teszünk esetlen lépéseket, hogy kimásszunk belőle. Sokszor úgy tűnik: már nincs mit tenni, el kell menni, világot kell cserélni. Vagy még azt sem. Hagyjuk magunkat sodortatni az árral, s reméljük, hogy a következő évben újra bevethetjük majd búzával a földet, egy kis szerencsével talán még a házunkat is felújíttathatjuk, lesz mit enni adni a gyermekeinknek...
Mind így vagyunk, a kor és a világ, melyben élünk - mindannyiunkat kétségbeeséssel és reménytelenséggel tölt el: a technika fejlődése, az állandó pörgés, a mozgáskényszer, a tenni akarás és cselekvésvágy, a tömeg átlagízlése és elvárása valahol nem találkozik mindazzal, akik és amilyenek vagyunk. Az élet minden területét a félelem- és a hiányérzet hatja át. Lehet, hogy ez a modern kor emberének a drámája - így kicsiben a miénk is. Végül is mindenütt így telik az élet és a munka. Talán itt kapcsolódik össze a mi sorsunk az emberiséggel. És így vigyáz mindannyiunkra az öregedő bölcs királyunk - a Szűzanya oltalmában bízva. Nekünk viszont - mellette - leginkább és elsősorban önmagunkban kell hinnünk, kitartani, ahogyan a szajániaknak, bízni abban, hogy csak marad itt közülünk valaki hírvivőnek, hírmondónak. Amíg van egy templom - a szajáni Szent István-templom, addig a hit nem semmisülhet meg: mert nem lehet feladni. Mert nincs mit feladni, csak önmagunkat. Mert mindig lesz, aki nem adja fel. Soha. Talán nem ez a legkényelmesebb - sőt biztosan nem, lehet, hogy nem is a legbiztonságosabb, de végül is életcélnak sem utolsó: hinni a szellem erejében, mely valahogy mindeddig megtartott minket.