Csak azért kell erről írni, mert gondolom, nemcsak én vagyok úgy, hogy el-elfog a maró kétely munkám értelmét, illetve értelmetlenségét, hasznosságát, hiábavalóságát illetően. Kínos önmarcangolással jár ez rendszerint, s ha az embernek a munkájával van valami célja (hogy is lehetne másként), és hosszú idő után is azt kell látnia, hogy erőfeszítései eredménytelenek maradnak, hiába az erőlködés, a célhoz csak nem kerül közelebb, akkor először talán még képes lesz rá, hogy a siker reményében fokozza a munkát, esetleg változtasson módszerein, ha azonban a következő értékeléskor is elégedetlen marad, akkor már kételkedni kezd célja elérésének lehetőségében, a külső körülményekben vagy saját képességei fogyatékosságaiban keresve a kudarc okait. Ekkor már nem is a munkába, hanem az ilyen önemésztő hibakeresésbe fárad bele az ember annyira, hogy nemcsak hogy nem tudja fokozni az erőbedobást, hanem az elért szintet tartani is képtelen, így tovább csökken az esély célja elérésére.
Különösen fennáll ez a veszély az olyan jellegű emberi tevékenységek esetében, amelyek hatékonyságát lehetetlen objektív mércével mérni. Saját példámból kiindulva megkockáztathatom az állítást, hogy nem kell feladni, ilyenkor sincs minden veszve.
Nem mindig voltam erről meggyőződve, olyan új felismerés ez, amit sietek közreadni, tudva, milyen szörnyű az, amikor az ember a ,,kudarcélmények'-be belefáradva kedvetlenül, reménytelenségben múlatja idejét. Most már látom, hogy a sorozatos ,,kudarcélmény' után sem kell okvetlenül a reménytelenségnek következnie. Még öregkorban sem!
Sok évvel ezelőtt először olvasva a szerémségi husziták mozgalmáról, a kamanci huszita lázadásról, úgy éreztem, történelmünknek ez olyan kincse, s olyan kevesen tudnak róla, hogy ha mint írástudó segíteni akarok mindenekelőtt azoknak, akikhez tartozom, akkor mindent meg kell próbálnom, hogy fölhívjam a figyelmet a kamanci husziták mozgalmára, annak jelentőségére. Nem én találtam ki, neves egyháztörténészünk írta: ,,Éppen itt, a Délvidéken, közelebbről a Szerémségben erősödött az eretnek elégedetlenség a magyarság körében mozgalommá, ahol virágzó mezővárosok sűrűn követték egymást. Termékeny földű, régi kultúrtáj volt ez, szőlőműveléséről, borairól híres, ugyanakkor a balkáni átmenő kereskedelmi forgalom színhelye, s ahol a görögkeleti és patarén szomszédság természetes szövetségest jelentett az ortodox egyházi tanok ellenfelei számára. Amidőn a bíráló állásfoglalás általános európai magatartás lett, ennek hatása Magyarországon a legszembetűnőbben itt nyilatkozott meg. A kapcsolat a huszitizmus bölcsője, a prágai egyetem és a hazai eretnekmozgalom közt közvetlen volt. Ennek vezérei ott nevelődtek... Attól fogva, hogy a prágai egyetem, a németek Lipcsébe távozása után, Husz elveinek hívévé lett, a magyar diákok a huszitizmus terjesztői gyanánt tértek haza. Mesterük tanítása és egyénisége egyaránt magával ragadta őket...' (Mályusz Elemér: Zsigmond király uralma Magyarországon, Gondolat 1984, 228o.)
Újabb és újabb ismeretekkel igyekeztem bővíteni tudásomat, hogy hitelesebben, meggyőzőbben tudjam elmondani mindazt, amit ma az itteni magyarnak tudnia kellene a kamanci husziták megmozdulásáról s általában a középkori Szerémségről mint az akkori magyar állam -- ahogy a török jelentések fogalmaztak -- leggazdagabb tartományáról. Fölmérhetetlen jelentőségűnek találtam ezt a kincset, s fontos célomnak tartottam, hogy azok, akikhez már közös anyanyelvünk által is tartozom, azzal, hogy minél nagyobb számban megismerik, birtokba is veszik, élnek vele mint őseink legdrágább örökségével.
Évekkel ezelőtt már kaptam ugyan visszajelzéseket, a fiatal doktor mesélt róla, micsoda élvezettel olvasták kamanci házukban a Kamanci Balázst, jólesett ez, örültem neki, az intézmények azonban, akik tehettek volna valamit az örökség közkinccsé tétele érdekében, hát nem vettem észre, hogy megmozdultak volna. Évtizedek múltak el anélkül, hogy tudomásul vették volna, van egy örökség, ami hasznunkra válhatna, ha... Hát nem ok nélkül gondoltam arra, hogy hiába pocsékoltam el az időmet, munkámnak semmi eredménye nem lett, a kutya sem ugatja meg, senkit sem érdekel, hogy micsoda gazdagságot teremtettek s hagytak ránk őseink a Fruška gora erdős lankáin meghúzódó kolostorokban, a gazdag mezővárosok templomaiban.
Nem hiszem, hogy jól van ez így, a szóban forgó műemlékek, a nemzeti örökség részei üzenetet hordoznak, a régmúlt évszázadok emberének, művészének üzenetét, amit nem volna szabad veszni hagynunk, talán kevesebbet tévelyegnénk, botorkálnánk, ha több tisztelettel próbáltuk volna megérteni őseink utókornak címzett üzenetét.
Persze, legkönnyebb másokat okolni a mulasztásért, lehet, hogy én magam vagyok az oka, gondoltam többször, az írásaim voltak olyan hitványak, hogy nem tudták megragadni az olvasó figyelmét. Akármelyik is a kudarc oka, a pályája, az élete végéhez közeledő ember számára nem vigasztaló. Mondhatni azt is, hogy ez maga az összeomlás. Csődtömeg. Pedig, ugye, nem azért jöttünk a világra, hogy ezt hagyjuk hátra. Az ember hát minden eszközzel tiltakozna az ilyen következtetés ellen, de a tények makacsul dacolva egyre a csődtömeget hirdetik. S akkor váratlanul jön valami. Valami csoda, amiről az ember nem is álmodott. Egy levél. Egy olvasóm írta, a Kamanci Balázs valamikori olvasója, egyúttal megkérdezi, nincs-e még eladó példányom, mivel ő a könyvtárból kölcsönözve olvasta el. De nem ez a legfontosabb. A középiskolai tanárnő azt írja, hogy könyvem elolvasása után szerelmes lett Szerémségbe, összejárta az általam említett helyeket, s azóta sok mást is már, új ismereteket szerzett, s fölhívta pl. a figyelmet a beocsini, belcsei Spitzer kastélyra, ami Steinál Imre tervei alapján épült. å tervezte a magyar Országháza épületét.
Külön öröm, hogy a szerzett ismereteket, az élményeket a legkorszerűbb eszközök felhasználásával igyekszik megosztani az érdeklődőkkel. A kastélyról készített fényképeit pl. fölvitte internetes honlapjára, s ezek ott (Legszebb helyeink Vajdaságban) megtekinthetők.
Mondjam, hogy ez volt a célom, elégedett vagyok, mégsem csináltam hiába?... Nem érdekes, hogy az illetékes szervek, szervezetek a fülük botját sem mozgatták az értékekre figyelmeztető írásaimra, sokkal fontosabb, értékesebb, hogy egy fiatal nő elindult abban az útirányban, amit én a középkori Szerémség kincseinek megmentése érdekében megpróbáltam kijelölni.
Közelebb vagyunk a célhoz. Örülök neki, nem azért, mintha mindez az én érdemem lenne. Nem az. De amit tettem, talán mégsem volt teljesen hiába. Ha sikerül valami, tudjuk, az kinek a mindenható jóságát dicséri... Most és mindörökké.