Az egereknek a számukra tervezett ketrecben minden szükségletüket kielégítették, élelem és víz volt bőséggel, a hőmérsékletet a rágcsálók számára ideális 20 Celsius-fokon tartották, fertőzésektől sem kellett tartani. Minden tökéletes volt, egyetlen dologban szenvedtek hiányt a kísérlet előrehaladtával, az pedig a személyes tér, mivel az állatok számára egy 256 x 256 centiméteres karámot alakítottak ki.

A kísérlet négy gondosan kiválasztott egérpárral indult. Ahogy az várható volt, elég gyorsan szaporodni kezdtek. Eleinte a populáció száma nagyjából 55 naponként duplázódott. Úgy tűnt, minden rendben halad, amikor valami megváltozott. Még csak 620 egér lakott a kolóniában, de a növekedés mértéke lassulni kezdett. Az egyre népesebb kis metropoliszban sok egérnek elege lett abból, hogy folyamatosan a területét kell védenie, így egyszerűen felhagytak ezzel, többen önkéntes száműzetésbe vonultak a tér közepére, ahol az élelmet kapták. Két nagyobb csoport alakult ki az utópián belül, melyet egyszerűen már túl sokan laktak ahhoz, hogy minden egér megtalálja benne a megfelelő szerepet. Calhoun erről megállapította, hogy egy normális társadalomból a fölöslegessé váló egyedek elvándorolnak. Mivel a zárt környezetben erre nem volt lehetőség, a fölösleges egerek egyszerűen izolálták magukat a többiektől, és nem próbáltak meg kapcsolatba lépni velük, így az erősebb hímek támadásaitól sem kellett tartaniuk.

A 19. hónapban elérték a 2200-as létszámot. Addigra már minden egeret folyamatosan több száz másik vett körül. A zsúfoltság miatt elhagyták a normális viselkedést. A nőstények ritkán hordták ki a kicsinyüket, ha mégis, akkor gyakran a sorsukra hagyták őket. Idővel az alfahímek is egyre agresszívabbá váltak, sokszor nemre való tekintet nélkül meg is erőszakolták társaikat, és volt, amikor az erőszak kannibalizmusba torkollott. Egyes egereknek a zsúfoltság ellenére is sokkal több hely jutott, mint másoknak — úgy tűnt, ott is voltak, akik egyenlőbbnek bizonyultak másoknál. Egyre több egér vonult vissza a társadalomtól, és csak magával foglalkozott. Calhoun „a gyönyörűek” néven emlegette ezt a csoportot, teljesen felhagytak a párosodással, a konfliktusokat kerülve legtöbb idejüket a szőrük tisztogatásával töltötték, és az mindig kitűnő állapotban volt.

A kísérlet végén a kolónia egyszerűen kihalt, a zsúfoltságot nemcsak fizikai, hanem lelki problémákra is vissza lehetett vezetni. Nem a helyhiány okozta a bukást, hiszen 3000 egérnek is elegendő hely lett volna, hanem az egyenlőtlen elosztás. Az egerek nem tudtak alkalmazkodni ahhoz a helyzethez, hogy túl sokan éljenek egy korlátozott területen. Ez megzavarta a természetes hierarchiát és azokat a szerepeket, amelyek alapján a társadalmi életüket szervezték. Elvesztették a normális szociális kötelékeket, a legösszetettebb viselkedések — mint az udvarlás, az anyai gondoskodás, a terület védelme — egyszerűen nem fejlődtek ki. A kísérlet azt is megmutatta, hogy a zsúfoltság hatása nemcsak az aktuális generációra terjed ki, hanem az utódokra is. A következő generációk már nem tanulták meg azokat a készségeket, rituálékat, tradíciókat, amelyek szükségesek ahhoz, hogy normális életet éljenek, és fennmaradjanak, megzavarodott az erkölcsi iránytűjük.

Calhoun úgy vélte, az emberiség sorsa számos ponton kapcsolódik az egerekéhez. Ma, több mint ötven évvel később, még könnyebb párhuzamot vonni a mértéktelenül fogyasztó társadalmunkkal. Az egereket valószínűleg nem lehetett volna megmenteni — reméljük, az emberiséget sikerül!