Később, amikor sorsunk két külön városba vezérelt bennünket, hétvégenként a szülői házba látogatva még mindig a titkos füttyel invitáltuk egymást a vasárnapi ebéd előtti aperitifre.

A Szentkút utca alatti Mosztonga partja keretet adott játszótársi viszonyunknak. Amint a tipegésből járásra váltottunk, azonnal birtokba vettük a mi tüskevári birodalmunkat. Szüleink szerint az ottani mocsárvilág nem rejtett nagyobb veszélyt, mint a szalmakazalra való mászás vagy a varjútojásszedés, ezért rövid kérlelés után mindig leengedtek bennünket az „aljba”. A sűrű nádfalak ölelésében ott csordogált az alig kötésig érő sárgásbarna vizű Mosztonga. A szárazabb évszakokban akár ki is száradt, csak a mélyebb gödrökben maradtak meg az ott rekedt csíkhalak, esetleg csukát is foghattak a fenék nélküli, fonott kosarakkal borogató földijeim. Az esős időszakok után szinte tengerré vált a kis erecske. Bizony nem is láttuk a másik partot, és a veteményeskertünkből is leharapott akár tíz-húsz métert is a megáradt mocsár. Ilyenkor előkerültek az akkoriban divatos göcsörtös kőrisbotok, melyekre halászzsineget kötöttek meg a falusi Máté boltban kapható egyetlen fajta és nagyságú alumíniumhorgot. Erre csaliként pirospaprikás kenyérgalacsint tettünk, és vártuk a tenyeres vörösszárnyúakat. Ha szerencsénk volt, akkor zöldes-ezüstös cigányhalat is fogtunk. Télen persze a kilós csukák horogra csábításában jeleskedtek az ügyesebb felnőttek a Mezeiék vesszőse előtti mélyebb szakaszon.

Nekünk, gyerkőcöknek maradt a nyári keszegezés. Mivel a szünidőre már rendszerint visszahúzódott a „nagyvíz”, mi igyekeztünk utánamenni. A házunk alatti partszakaszt akkorra már vastagon benőtte a nád és a sás, így maradt az egyetlen horgászható hely, a Szentkút alatti Bőrhíd. Mivel azon a mocsárszakaszon nem volt híd, szorgos és találékony földijeim vesszőkötegeket helyeztek a mederbe, majd sárgafölddel lefedték, így a fogatos kocsikkal átkelhettek a túlsó partra, miközben a víz a rőzsekötegek között csordogált. A kocsik alatt összezsugorodott kötegek miatt az átjáró terhelés közben „életre kelt”, valószínűleg ezért kapta a Bőrhíd elnevezést is.

Mi ennek a tákolmánynak a két szélét ültük meg, és a legmélyebb mederrészből szedegettük ki a mindig éhes keszegeket. Zsákmányunkat alumíniumdrót fűzőtű segítségével egy faütköztetőben végződő „dunczsinegre” fűztük fel. Ezt a füzért vízbe mártva tartottuk, hogy a nyársalással már amúgy is megkínzott halak élve maradjanak. Miután megelégeltük a forró napon való ücsörgést, beakasztottuk a horgot a bot végén levő befőttes gumiba, hátunkra penderítettük ezt az egyszerű szerszámot, fogtuk a halfüzérünket, és elindultunk a nádassal övezett parton hazafelé. Persze a halak már néhány perc múlva kimúltak a nyári kánikulában. A vörösszárnyúak színe kékes-ezüstösre változott, és meredten lógtak a zsinegen. Mivel a falu messze földön híres Mária-kegyhelyének gyógyító kútja (Bajkút) a hazafelé vezető út felén helyezkedett el, mindig megálltunk szomjunkat oltani és persze lehűteni magunkat a hideg vízzel. Egy ilyen felfrissülés alkalmával pattant ki Jóska pajtásom fejéből a furmányos ötlet, hogy úsztassuk meg a halainkat a Bajkút lefolyójában. Már annyi csodás gyógyulás, mankóeldobás köthető ehhez a vízhez, biztosan feltámasztja a mi keszegeinket is. Sebtében megtöltöttük a tekerős kútból a kis kőmedencét, és megmerítettük a halainkat. Pajti még szertartásosan keresztet is vetett rájuk, majd kiemeltük a „megkeresztelt” zsákmányunkat. Igaz, a kék fény eltűnt a vörösszárnyúkról, de merevségük megmaradt. Az eredménytelenség ellenére ezt a szertartást mindig megismételtük, mígnem néhány évvel később egy szívós kis halacska fürdetés után megmozdult. Ezt csodának könyveltük el, és bizonyítottnak véltük a Szentkút feltámasztó erejét.

Most, hogy gyógyulásra, csodára van szüksége barátomnak, eszembe jutott ez a történet, és reménykedem benne, hogy talán rajta is segít az a sok gyerekkori bajkúti mártózás.