Ahhoz nem fér kétség, hogy a Trónok Harca nyolcadik évada elkapkodottra, az eddigiekhez képest jóval gyengébbre sikeredett, a lezárás viszont több szempontból mégis kielégítő, sőt, érthető volt. Olyan, amilyen általában a történelmi nagyregényekre is jellemző. Azok pedig, akik dühösen vagdalóztak Daenerys pálfordulása miatt, nem figyeltek eléggé korábban.

Az HBO 2011-ben indult felnőtt-fantasysorozata szinte az összes nézettségi rekordot megdöntötte az évek során világszerte, újra az eladási listák élére kerültek az alapanyagként felhasznált George R. R. Martin-kötetek, milliónyi rajongó követte nyomon Jon Snow, Daenerys Targaryen, az egymással viaskodó nemesi házak és a sárkányok életét. A sorozat olyasmit mutatott nekünk hétről hétre, ami felért egy hidegzuhannyal. Soha senki sem volt biztonságban, a látszólagos főhősök akár a legváratlanabb pillanatokban is meghalhattak, a karakterek motivációi árnyaltak voltak, az események gyakran vettek drámai fordulatokat, miközben érzelmileg és idegileg is próbára tették a nézőket. Sokáig úgy tűnt, sohasem győzedelmeskedik a „jó”, később viszont már magának a „jónak” a létezését is kétségbe vontuk.

A Trónok Harca tehát bőven eltért a kliséktől és a dogmáktól. Amikor a hetedik évadra elfogyott a regényes alapanyag, a sorozat érezhetően elkezdett meghasonulni, sőt, saját elveivel szembemenni. Már nem történtek váratlan fordulatok, nem áldozták fel a szereplőket, a nyolcadik évadra pedig már bőven kijutott a csalódásokból. A deresi csata végén a várakozások ellenére egyetlen fontosabb szereplő sem halt meg, engem inkább mégis az bosszantott, hogy a rossz megvilágítás miatt alig láttam valamit a „tv-történelem legnagyobb csatájából”. Kontúrokból próbáltam következtetni arra, hogy mi történhet éppen.

Az utolsó szezonra a kapkodás, a szálak erőltetett elvarrása volt jellemző. A legyőzhetetlennek hitt, borzalmas fenyegetés, az Éjkirály méltatlanul gyorsan, súlytalanul, kurtán-furcsán végezte be hódító hadjáratát. Daenerys mélyrepülésével és Havas Jon sorsával viszont, úgy hiszem, elégedettek lehetünk. A sárkányok anyja hosszú utat bejárva lett naiv kislányból a láncok leverője és a birodalmak meghódítója, hogy aztán lépésről lépésre, a történet végére végleg eluralkodjon rajta a Targaryen-örökség, azaz a fékevesztett őrület. Miután elpusztítja Királyvárat, máris arról tart beszédet embereinek, hogy a háború nem ért véget, és — régi jó zsarnoki szokás szerint — mindenhol „fel kell szabadítani” a népeket. Senki sem gondolhatta komolyan, hogy a sárkánytűzben acélosodott, szőke, szép arcú kislány egyszer csak gyermekeket szülő, békés anyakirálynő lesz. A helyzet azért is problémás, mert tébolyát a sietség, az írói kapkodás miatt már csak társai állapítják meg, ő maga pedig nem igazán néz szembe saját magával.

Azt sem gondolhatta senki, hogy Jon Snow valaha is királyként fejezi be a pályafutását — az ő helye északon van, hogy serege élén kolonizálja a vadak vidékét. A színpadias, ám szükséges királynőgyilkosság után pedig végképp el kellett hagynia a város romjait. A legnagyobb vita persze Bran megkoronázása körül alakult ki. Tyrion meggyőző logikája szerint az lesz a legjobb uralkodó, aki ismeri a múltat, illetve tisztában van a jövővel. A bölcs Bran motivációs beszédét viszont szívesen meghallgattam volna a tisztség elfogadásakor. Az őt éljenző nagyurak megannyi évtizednyi szenvedés és küzdelem után vajon miért fogadták el három perc alatt Tyrion javaslatát? Hová ment Drogon? Megannyi kérdés, melyet még hosszasan lehetne fejtegetni.

A hatodik, befejező résszel az alkotók a biztonsági játékot választották, a jópofizó, nézőbarát lezárást, a jó végső győzelmét a gonosz felett. A Trónok Harca viszont sohasem erről szólt. Ha még egy évaddal tovább nézhettük volna ezt a történetet, és elmerültünk volna a karakterépítésben, melyet ez a sorozat mindeddig olyan jól csinált, talán nem lenne hiányérzetünk, és nem érne bennünket váratlanul az, amit az utolsó epizódokban láttunk. Hosszú ideig beszélünk még erről a sorozatról, mely a keserédes befejezés ellenére is megváltoztatta a televíziózás műfaját, illetve a nézői elvárásokat. Egy mestermű, melynél, úgy hiszem, az út volt a fontos, nem pedig a cél.