Ködös, nyirkos késő őszi vasárnap reggel. 2004. december 5-e. Mikulás előtti nap. Ilyen lehetett itt a déli végeken 1920 óta a legtöbb december 5-ei reggel. Ólomszürke, vigasztalan, az embernek élni sincs kedve. Ráadásul most még a Vasárnapi Újságot sem érdemes hallgatni: kampánycsend van, úgyis kimaradnak belőle az értünk perelő kommentárok, interjúk, riportok. Bubik Istvánra emlékeznek, a minap közlekedési szerencsétlenségben elhunyt ,,ritka magyar'-ra. Úristen, milyen jót beszélgettünk, milyen jót pálinkáztunk legutóbbi szabadkai vendégszereplése alkalmával. Milyen jó volt együtt lenni. Most meg... Figyel-e bennünket odaföntről?
Korán van még, nem érkeznek hírek odaátról. Az anyaországból. (Anyaország? Hát most majd elválik. Úristen, mennyit szenvedtünk miatta, hogy már a hetvenes években így mertük nevezni a Magyar Népköztársaságot, Vicei Károly még börtönbe is került miatta.) Nem jönnek hírek még a ritka magyaroktól sem. Senkinek nem jut eszébe, hogy rám telefonáljon: testvérem, milyen most neked, milyen most nektek, hogy érzed magadat ezekben a sorsdöntő pillanatokban, hogy érzitek magatokat ti ott háromszázezerre zsugorodottak? Pedig korábban minden kis szar ügyben felhívtak, zaklattak-nyaggattak. Lám, még a ,,ritka magyarok', a legjobbak sem...
Mit csinálhatnak ezekben a pillanatokban a ,,mélymagyarok' meg a ,,hígmagyarok'?! Elindultak-e már a szavazóurnák felé, hogy meghatározzák a sorsunkat? Hogy eldöntsék: kellünk-e magunknak, s hogy megmaradunk-e. Hiába bántották oly nagyon Németh Lászlót, ebben is igaza volt: bizony vannak mélymagyarok és hígmagyarok. Hiába hörögnek most is ennek hallatán odaát is meg ideát is. A cselekedeteink, a tartásunk által válunk ezzé vagy azzá. Gyémánttá vagy hamuvá. Arannyá vagy sárrá (majdnem azt írtam: szarrá). Hát most majd elválik, melyikből van több Csonka-Magyarországon, hát most majd elválik, hogy mi lesz ezzel a szerencsétlen-fenséges nemzettel.
Most még csak reggel van: estére minden eldőlhet.
A kereskedelmi televízióban ugyanúgy sütnek-főznek, fecsegnek-locsognak-butítanak, mint máskor, mintha nem volna rendkívüli ez a decemberi nap, csupán a ,,királyi' tévé második csatornáján, a vallási műsorban hangzik el: ,,Várakozásunkban legyen velünk az Úr.' Igen: várakozásunkban legyen velünk az Úr!
Tíz óra múlt, még mindig nem szállt fel a köd. Talán nem is fog már sohasem. Az első adatok szerint a reggeli órákban a választópolgárok alig 5 százaléka járult az urnák elé. Kevesebben, mint bármelyik korábbi választás alkalmával...
Kétségek és remények között hányódva - kormányeltörésben - azon vívódom, hogy vajon én személyesen megtettem-e minden tőlem telhetőt, hogy a népszavazás végeredménye a megmaradásunkat és együvé tartozásunkat szolgálja. A lap, amelynek főszerkesztője vagyok, vitatkozó-perlekedő vezércikkekben, kommentárokban, interjúkban, olvasói levelekben, címlapokkal hívta fel anyaországi testvéreink figyelmét, hogy a megmaradásunk függ ettől a népszavazástól, hány odaáti és itthoni fórumon, templomban, televízió- és rádióstúdióban érveltem, könyörögtem, imádkoztam; még az együvé tartozásunkra törő Magyar Szocialista Párt oroszlánbarlangjába is bemerészkedtem, s talán az én felhevült előadásomnak is van némi része benne, hogy a Kósa Ferenc nevével fémjelzett Társadalompolitikai tagozat a sarkára álljon, és követelje miniszterelnökétől meg pártelnökétől az ellenünk folytatott mocskos kampány leállítását... Még a nemrég nekem juttatott rangos Magyarok Örökség Díj visszaadását is kilátásba helyeztem: ha már nem kellek nekik én, a könyveimmel, a magyarság szolgálatában eltöltött évtizedeimmel, hát nekem sem kell a magyar örökség - lemondok róla. Aztán a hozzám eljuttatott fényképfelvételre nézek, amelyen Grosics Gyula atyai jó barátom és Buzánszky Jenő bátyám, az Aranycsapat egykori legendás tagjai a Ferencváros és az Újpest (egymással örökké hadban álló két szomszédvár) mostani labdarúgóival és vezetőivel szorítja a nemzetiszínű szalagot, és mormolja: Összekötni, ami szétszakadt; aztán Mádl Ferenc, Orbán Viktor államfői felelősséggel átitatott szavaira gondolok, Lezsák Sándorék IGEN-nel összeforrasztott kenyerére a gyönyörű plakáton, Bánffy György, Csoóri Sándor, Cseh Tamás, Egerszegi Krisztina, Eperjes Károly, Fábry Sándor, Varga Miklós és a többiek biztató-lelkesítő szavaira, s menten gyengülni kezd bennem a kétség, s erősödik a bizakodás. A nemzet legjobbjai, legnagyobbjai szinte kivétel nélkül mellettünk, velünk vannak ezekben a sorsdöntő órákban. Talán, talán, talán...
Délután három óra, s még csak alig 25 százaléknyi anyaországi magyar járult az urnák elé. Ennyi nemzettársunkat érdekel a mi sorsunk, ennyien szeretnek vagy utálnak bennünket. Vagyis hát ennyien sem, hiszen a 25 százalék nagyobbik része nyilván a kórházprivatizáció, a saját nyavalyája okán volt ott.
Este hét óra: mostanra minden eldőlt. Halálos ítélet vagy a kegyelmi kérvény jóváhagyása? Érkeznek az első adatok: a részvételi arány országosan alig 37 százalék körüli: mindössze hárommillió magyar tartotta fontosnak a kérdést a nyolcmillióból... Bajosan lesz eredményes a népszavazás... Tíz óra utánra már kiderül, hogy nem is lett az. A kórházprivatizáció leállítása ügyében ugyan meggyőző 65 százalékkal nyer az IGEN, de nincs meg az érvényességhez szükséges kétmillió szavazat. A kettős állampolgárság kérdésében szíven ütő, lélekbe markoló adat: mindössze 51,5 százaléknyi IGEN, 48,5 százaléknyi NEM: a hőn óhajtott kétmillió IGEN szavazat helyett mindössze másfélmillió bebocsátó szép üzenet... A többi néma csend és elutasítás... Halálos ítélet tehát. Trianon él és élni fog. A kirekesztők és riogatók kisebbségbe kerültek ugyan, de most elégedetten dörzsölik a tenyerüket: győztek. Mi pedig (határon túli) magyarok csúfos vereséget szenvedtünk - anyaországi nemzettársaink jóvoltából. Ismét csak rosszul imádkoztunk volna, atyai jó barátom, drága Kiss Antal esperes úr? Mi már életünk végéig rosszul fogunk imádkozni?! S várakozásunkban vajon miért nem volt velünk az Úr?!
Csáth Géza és Teleki Pál ismét elkövetheti az öngyilkosságot.
Utóirat.
Nem, nem adjuk fel. A kettős állampolgárságról szóló népszavazás eredménytelen lett ugyan, de holnaptól már semmi sem lehet úgy, mint december 5-e előtt volt. Az országgyűlésnek, a kormánynak sürgősen foglalkoznia kell a határon túlra taszított magyar milliók jogos követelésével. Erre kötelezi a több mint másfélmillió IGEN-szavazat és az IGEN-ek szoros győzelme. Talán mégis van remény. Karácsony közeleg. Várakozásunkban talán mégiscsak velünk lesz az Úr.