Valahányszor a színpadon láttam, mindig az az érzésem támadt, hogy a törékeny alkatú, éjfekete szemű és hajú színésznőben több van, sokkal több, mint amennyit épp az az előadás ki tud hozni belőle. Minden gesztusa arról árulkodott, hogy lehetne még egy picinykét lázadó Ophélia is vagy a szabadságáért küzdő Nóra, de a szórványban, a megtépázott, szépségeitől megfosztott városban, Nagybecskereken szerényebbek az álmok. Mintha őrjítő magánzárkalétet élne a többre és másra hivatott művész, de ő, Tóth Irén erről sohasem beszélt. Csak elbűvölt, szikrázott a színpadon a Madách Színház és a Béga-parti város Bábszínházának örökös üdvöskéjeként, most pedig, 2011-ben a szabadkai Nemzetközi Gyermekfesztivál gáláján felhívták a dobogóra, hogy vegye át az életműdíjat. Mi némi megilletődöttséggel elegy elfogódottsággal távoztunk, és megkönnyebbülten mondtuk: végre! Szinte megelevenedett előttünk a színésznő extázisa, melyet a Madách Színház előadásaiban - például Tennessee Williams Üvegfigurák című drámájában, a Dundo Marojéban vagy A kaktusz virágában - is láthatott a közönség. Tóth Irént szerelmetes hókuszpókuszokra, daloló-táncoló mutatványokra ''ítélték”, elhitette velünk, hogy az áldott tehetségű színészeket ''angyalszárnyakon menesztik a mennybe”, és ha nem neveznek is el róla utcát, bérletet, akkor is azt mondja: ''Ide nekem az oroszlánt is!”
Tóth Irén Nagybecskereken született, és a véletlennek volt köszönhető, hogy betévedt a Madách Színházba. Munkanélküli vegyészmérnökként testvérének, Sándornak nem tudott - nem akart - ellentmondani, így hát egyszerűen betoppant a próbaterembe, és csak ennyit mondott: ''Tóth Irén vagyok. Színésznő akarok lenni.” Mindez 1971-ben történt. Gyorsan megtanulta a többiektől és állandó partnerétől, a kiváló színésztől, Izelle Károlytól, hogy a klasszikus művek klasszikus volta abban nyilvánul meg, hogy minden korhoz szóló mondanivalójuk van. Tüzük örökké ég, tehát nincs szükség a ''lila gőz”-re, csak színvonalas előadásra, és máris aktuálissá válik egy-egy mű. Tóth Irén és a Madách Színház sikereit nem lehetett, ma sem lehet csak úgy figyelmen kívül hagyni. Egykoron nagyobbak voltak a lehetőségek: a városban 12 000 magyar élt, és sokan látogatták a színházi előadásokat, a falvakban pedig megszólaltak a harangok, amikor a Madách Színház vendégszerepelt a művelődési otthonban. Tóth Irénke társaival egyetemben ezt vallotta: ''A néző tulajdonképpen nem a romantikát szereti, hanem a színházi formát, a tiszta emberséget, a vállalni tudást, a meg nem alkuvást, az érzelmek megejtő varázsát. Azt, hogy a színészek példát adnak a teljes életre.”
Az egykori vegyészmérnök az Üvegfigurákban, a Dundo Marojéban, a Víkend végén c. színjátékban, az Egérfogóban és vígjátékok egész sorában tanúsította, hogy a színház központja és egyetlen alkotóeleme. A színész a testével, a lelki folyamatok gesztusokká alakításával jelenít meg mindent - segédeszközök nélkül. A színész önmagában teljesség, alkalmas mindannak a kifejezésére, amit nem lehet leírni és nem lehet technikailag megvalósítani.
Virág Mihály meghívására az Újvidéki Színház Mukányi, avagy a nagyság átka című szatírájában is vendégszerepelt. A nagybecskereki Toša Jovanović Narodno Pozorište Népszínház Bábszínháza tagjaként tavaly vonult nyugdíjba. Nem rendeztek neki búcsúelőadást, csak elment a kulisszavilágból, és vége, nincs tovább. Mintha felszabadult életörömét sötét ládába zárták volna, ám a színház a családban maradt. Hitvese, Tóth Eduárd, mindenki Edéje a Madách Színház műszaki részlegének pótolhatatlan fénymestere, lányuk, Edit az újvidéki Művészeti Akadémián szerzett színészi diplomát, és élete első szerződését a helybeli szerb teátrum igazgatói irodájában írta alá. Azóta láttuk őt sok-sok előadásban: jelenléte a színpadon egyszerre tár elénk sérülékeny naivitást és évődő gyöngédséget. Jól énekel és táncol. Ezeket az erényeket édesanyjától örökölhette.
Úgy tűnik, hogy nyugdíjaztatása után Baudelaire Őszi szonátájának hangulata járja át a színész lelkét, talán az árván maradt színpadot is: ''Sötétség és hideg vesz körül nemsokára, tündöklő nyaraink gyors tüze, ég veled.” Igen, milyen gyorsan vesztette el a nagybecskereki színházi világ Hertyán Arankát, Pálinkó Ferencet, Mavrák Bélát, Boros Mirjanát és Boros Istvánt, Dürrigl Juhász Zsuzsát, Gyapjas Marikát! Mintha üressé válna a liget, mintha a padokon már nem ülne senki sem. De Tóth Irén nem adja fel. A Madách Színház és a Bábszínház volt az élete, a világa. A bábok ragaszkodnak hozzá, tőlük megválni nem lehet, ezért nem lesz úrrá Irénkén a kozmikus félelem, vissza-visszatér majd a színházba, hogy életre keltese a mesefigurákat. Ott látjuk a Madách Színház előadásain is, figyeli az ''ifjú gárdá”-t, összeölelkezik a ''haverok”-kal meg Izelle Károllyal, és szinte együtt mondják: ''A Madách Színház volt, ma is él és holnap is lesz”, mert ez a társulat elpusztíthatatlan, akárcsak Tóth Irénke optimizmusa. A színésznő bámulatos frissességére, elbűvölő manírjaira szükség van...