home 2024. március 29., Auguszta napja
Online előfizetés
Történelmi thriller a levéltárból
Gyurkovics Virág
2014.10.15.
LXIX. évf. 42. szám
Történelmi thriller a levéltárból

Beszélgetés Szász Attila rendezővel

Tévéfilmnek készült, sikerének köszönhetően — hazai és nemzetközi megmérettetéseken — mégis mozifilmeket utasított maga mögé A berni követ. Az 1958-ban játszódó történet az '56-os szabadságharc utózöngéit örökíti meg filmvásznon egy rendhagyó, izgalmas megvilágításba helyezve az eseményeket. Szász Attila filmrendezővel beszélgettünk.

* A film valójában az ’56-os események utórezgéseit mutatja be. Hogyan merült fel a történet ötlete?

— A sztorit a forgatókönyv írója, Köbli Norbert találta, amikor A vizsga című filmhez végzett kutatásokat a történelmi és az állambiztonsági levéltárban. Egy csomó olyan történetre bukkant ugyanis, amely szintén az ’56-os korszakhoz kapcsolódik, és mindenképpen filmre kívánkozott. Egy ilyenből született a Szabadság különjárat és A berni követ című film forgatókönyve is. Norbi úgy érezte, hogy ez a korszak rengeteg olyan izgalmas sztorit tartogat, amelyet ha nem a szokványos drámai, tragikus feldolgozásban, hanem a szórakoztatás vagy az izgalomkeltés, mondjuk, a thriller műfaján keresztül közelítünk meg, akkor új megvilágításba kerülhet. Ez az aspektus engem is vonzott.

* Hogyan indult az együttműködésed Köbli Norberttel, a forgatókönyv írójával?

— Norbival régóta ismerjük egymást, viszonylag hasonló ívet írt le a pályánk: mindketten filmkritikusként kezdtük, és rokonlelkek, filmőrültek vagyunk. Cannes-ban is sokszor találkoztunk, amikor filmforgalmazóként tevékenykedtünk, és iszogatós estéken teszteltük egymás lexikális tudását a filmekre vonatkozóan. Aztán ő elkezdett forgatókönyveket írni, én pedig rendezni, és egyre inkább arra utalt minden, hogy nekünk egyszer talán érdemes lesz együtt dolgoznunk. Amikor megkeresett az együttműködés ötletével, nyitottan fogadtam, és miután elolvastam a fordulatokban gazdag könyvet, rögtön éreztem, hogy közös nevezőre fogunk jutni.

* Mennyire állt közel hozzád a téma, illetve milyen forrásokat használtál ahhoz, hogy elmélyülj benne?

— A téma eléggé távol állt tőlem. Ha valaki azt kérdezte volna, hogy milyen lesz az első filmed, valószínűleg az lett volna az utolsó gondolatom, hogy egy ’56-os történet. Ezért szükségem is volt rá, hogy valaki végigvezessen ezen a korszakon. Elsősorban azokat a kérdéseket tettem fel Norbinak, amelyek a nézőben is felmerülnének a film kapcsán. Végigvitt a könyvön, elmagyarázta, mit miért írt, mivel az a legfontosabb, hogy melyik jelenetnek milyen funkciót szánt. Amikor már magaménak éreztem a történetet, beindult a fantáziám, mindennap újabb és újabb ötletekkel hívtam Norbit, úgyhogy ő is érezte, most már jó kezekben van a könyve.

* Kreatív energiákat szabadít fel vagy inkább korlátoz, hogy autentikusan mutass be egy ötven évvel ezelőtti cselekményt?

— Egy korszak atmoszféráját megteremteni mindenképpen nagyon izgalmas kihívás, és jó, hogy vannak olyan konkrétumok, amelyekre támaszkodhatok. Nagyon élveztem, amikor a részlegek vezetőivel leültünk a frizurákról, jelmezekről beszélgetni. Örültem, hogy elvégezték a házi feladatukat, és úgy találkoztunk, hogy már mindenkinek voltak elképzelései. Amiben tudtuk, követtük a részleteket, de néha tudatosan eltértünk, például a ruhák kérdésében. Az eredeti történetben mindkét srác feketét viselt, de én azt szerettem volna, hogy inkább olyan ruhában legyenek, amelyről azonnal eszünkbe jut, hogy az az ’56-os forradalom szabadságharcosaihoz kapcsolódik. Az volt a cél, hogy a fiúk ruhái különbözőek legyenek, és mivel egyszerű, nyári öltözékben voltak, azaz nem viseltek zakót, bőrkabátot — a szokásos kellékeket —, nem volt egyszerű dolgunk. Szabó Kimmel Tamás karakterére például Leonardo DiCaprio „jelmezét” javasoltam A szabadság útjai című filmből. Kádas Joci szürke ingét pedig meg kellett varratni, megtaláltuk ugyanis a megfelelő színűt, illetve a megfelelő fazonút, csak az két különböző darab volt, melyből egyet kellett csinálni. A színészek elsőre kiröhögték a saját ruháikat, utána rájöttek, hogy azok éppen attól autentikusak, hogy tükrözik az ’50-es évek sutaságát, és aztán örömmel öltötték magukra őket. Különösen tetszett a történetben, hogy nem Budapesten, hanem Svájcban játszódik. A közelmúltban nagyon sok film készült ugyanis a témában, és mindegyik ugyanazokat a helyszíneket használja. Felüdülés volt, hogy eltávolodhattunk a szokásos panelektől, és egy nyugati atmoszférát kellett megteremtenünk, melyet már az autókkal, az öltözékkel, a rádióból szóló zenével is lehet érzékeltetni.

* A kritikusok többször úgy fogalmaztak a filmről, hogy végre van egy jó magyar thriller. Miért ehhez a műfajhoz nyúltál, és mik ennek a stílusnak a buktatói, melyeket neked sikerült elkerülnöd?

— Ez a műfaj eleve közel áll hozzám, mert nagyon könnyen tud hatni a nézőre, a filmkészítés pedig számomra éppen erről szól. Gyerekkorom óta imádom a mozit azért, mert szeretek a hatása alá kerülni. Amikor eldöntöttem, hogy magam is filmeket akarok készíteni, én is ugyanígy szerettem volna hatni másokra. A thriller egy erre igencsak alkalmas műfaj, mert a zene, a vágás, a képek együtthatása révén az izgalom a néző zsigereire tud hatni. Ez egy kicsit olyan, mint amikor óhatatlanul elsírod magad egy szomorú jeleneten, pedig azt sem tudod, kik azok az emberek, akiket látsz.

De tény, hogy ezt a hatást csak akkor lehet elérni, ha a nézők elegendő érdeklődést tanúsítanak a karakterek iránt, és ha egyáltalán van olyan frappáns alaphelyzet, amelyből természetesen adódik a feszültség. Ellenkező esetben mesterkélten hathat, úgyhogy ezeket az összetevőket patikamérlegen kell kimérni. Való igaz, hogy kevés a jó magyar thriller, örültem is a kritikáknak, de hát én is voltam filmkritikus, én is szerettem ilyen bombasztikus, hangzatos kifejezésekkel élni. Ezeket tudni kell a helyükön kezelni.



* Milyen volt együtt dolgozni a szereplőkkel?

— Voltak olyan szereplők, akiket rögtön, casting nélkül kiválasztottunk, mert éreztük, hogy nagyon jók lesznek, ilyen volt például Kulka János vagy Szabó Kimmel Tamás is. Igyekeztünk olyan arcokat találni, akik úgyszólván még nem használódtak el a magyar filmekben, és azt is szerettük volna, ha mindenkinek autentikus karaktere van, ezért a többi szereplőt egy hosszadalmas castingon válogattuk ki. Volt, akinek nagyon sok kérdése volt, hogy ki ő, mit akar, és egyáltalán hol van a sztoriban, más azonnal ráérzett a karakterére, nem is nagyon kellett instruálni. Szikszai Rémusz például nagy meglepetés volt. Nem azért, mert nem bíztam benne, hanem mert annyira domináns figura lett a filmben, hogy amikor a vágás felénél jártunk, Norbi azt mondta, ő Rémusz karakterének, az ávósnak szurkol. Az ő esetében néha azt éreztem a forgatáson, hogy egy picit sok, ezért mindig felvettünk egy finomabb változatot is — abban is zseniális volt. Végül a vágásnál mégis mindig az erősebb változatokat használtuk, mert a karakterére valahogy ez volt jellemző.



Az egész forgatáson az volt a legnagyobb élmény, hogy együtt dolgozhattam a színészekkel. A szívfájdalmam pedig az volt, hogy olyan tempót kellett diktálni, amely nem engedte, hogy elmerüljek a velük való munkában. Volt olyan jelenet, amelyet egyszer vettünk föl, majd folytattuk, mert olyan jól sikerült — ezeket hívom Ed Wood-jeleneteknek. Csodálkoztak is a színészek, de az első néhány nap után már éreztem, hogy megbíznak bennem. Érezték, hogy átlátok a káoszon, és ez megnyugtatta őket. A forgatáson tudni kellett, hogy az adott jelenetben ki hol tart éppen, ráadásul úgy a leggazdaságosabb forgatni, ha egy helyszínt teljesen „kivégzel”. Például felveszed az irodában játszódó összes jelenetet, és többet nem mész oda vissza. Egy ilyen filmnél, melyben négy-öt helyszínen szimultán játszódnak az események, nagyon észnél kellett lenni, de nem éreztem, hogy sokkal nehezebb lett volna, mint egy reklám- vagy egy rövidfilm. Igaz, hogy sokkal komplexebb volt, egyszersmind sokkal izgalmasabb is.

* Most, hogy már elkezdődött a film utóélete, mi az összbenyomás, mi az, ami a legemlékezetesebb marad számodra?

— Az előkészítés alatt sokat izgultam, de a forgatás megkezdése óta, amikor minden realizálódni kezdett, már nagyon jól éreztem magam, és bár sok minden frusztrált, az idő is nagyon kevés volt, mégis úgy éltem meg, hogy ezek voltak a legboldogabb napjaim. A vágás pedig — melyet különben is imádok —, egy külön élmény, mert a könyvet még egyszer átírod azzal, hogy bizonyos dolgokat bennehagysz, bizonyos dolgokat pedig kiveszel. A vágótársam, Hargittai Laci, akivel több mint tíz éve dolgozom együtt, olyan lelkes, hogy mindig oda-vissza „ragasztgatjuk” egymásra ezt a hangulatot. Az egész folyamat óriási élmény volt, és utána a fogadtatás csak hab volt a tortán. Abban a hitben éltem, hogy csinálunk egy kis tévéfilmet, mely vagy érdekli az embereket, vagy nem, vagy megnézik a tévében, vagy nem, és ehhez képest nagyon meglepett, hogy egyrészt ilyen sokan írtak róla, másrészt meg hogy milyen jókat. Úgy éreztem, mindenki hálás nekünk, amiért csináltunk egy ilyen mozit. Azóta is tart a film iránti szeretet, ráadásul nemzetközi méreteket kezd ölteni, a közelmúltban Montrealban is kaptunk díjat. Ezek nagyon jó visszaigazolások arra, hogy valamit jól csináltunk, úgyhogy A berni követ biztosan meghatározó élmény marad az életemben. 

 

Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Beállítások" gombra kattintva olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..