Mi tagadás, nem kis szellemi és lelki megkönnyebbüléssel tapasztaltam a napokban, hogy a kecskeméti Városháza faláról leszerelték az 1919-es, rossz emlékű Tanácsköztársaság katonai parancsnokának, Sinkó Ervinnek az emlékére 1983-ban emelt fehér márványtáblát. Nehéz volt összeegyeztetnem ugyanis a Városháza bejáratánál elhelyezett harangok szabadságvágytól fűtött kurucnótákat muzsikáló játékát azzal a moszkovita szellemiséggel, amelyet az apatini Spitzer Ferencből lett Sinkó Ervin költő és katonai parancsnok -- a hatvanas években létrehozott újvidéki Magyar Tanszék egyik szellemi atyja -- képviselt. A vörös grófok, Kun Bélák, Sinkók és társaik léleknyomorító, országszabdalást kiváltó korszakának egy sötét felhőjét tüntették el ezzel a kecskemétiek, s ezentúl nyugodtabb lélekkel állhat meg az ember a város főterén az alig néhány méterre levő kapuoszlop-maradványnál is, ahol egykor a Bánk bán szerzője rogyott össze élettelenül.
A 70x80 cm-es fehér márványtábla leszerelése egyben a rendszerváltás lényegére utal, amely értelmezésem szerint egyidejűleg jelent szakítást az egypártrendszer diktatórikus eszmevilágával és a ráépített nemzetidegen értékrenddel. Amíg ez nem történik meg a társadalom teljes egészében, addig csupán valamiféle látszólagos többpártrendszer-keverékről beszélhetünk, mint azt a mi délvidéki helyzetünk is példázza. A vörös csillag, a puskát szorongató partizánszobrok vagy az önmagukat cárrá kikiáltó martalóc útonállók árnyékában ugyanis nem várható el az emberi kapcsolatok normalizálódása. Ennek a felemásságnak gyakorlati hasznát mindössze a pártok vezetői és azok (szűk)látókörének holdudvarához tartozó néma leventék látják.
A kecskeméti Városháza falán foltot ütött tábla helye egyébként a megnyugváson kívül reményt fokozó hatással is volt rám, hiszen nagyapámtól kezdve apámon keresztül örökölt hontalanságom alagútjának végén a feltűnő fényt is mutatta. Öregapám és apám ugyanis jóval a trianoni országdarabolás után állampolgárság nélkül halt meg. Mindezt ötvenegy évesen, 1999-ben, az útlevél hosszabbításakor tudtam meg, ekkor derült ki, hogy állampolgársági szempontból nem tart számon bennünket egyik ország sem. Most, hogy a Trianont kiváltó értékrend képviselői az őket megillető helyre, a feledés múzeumának raktárhelyiségeibe kerülnek, talán sorstársaimmal együtt visszakaphatjuk majd -- amiről soha nem mondtunk le sem mi, sem a felmenőink -- a magyar nemzethez való tartozás jogát, és véget ér így az a trükkös nyilvántartás, amelynek alapján a Trianonnal elrabolt területeken rekedt magyarság számarányát jelentéktelennek tüntették fel, mert létezésükről négy nemzedéken keresztül se itt, se ott nem vettek tudomást.
Az értékrend lassan visszazökken az évszázadokkal ezelőtt kialakult természetes folyamatába. A tisztuló rendszerváltás pedig minden bizonnyal vidékünk egéről, falairól és tereiről is eltünteti majd a katonacsizmák által felvert porfelhőket, és a pusztítás, a pusztulás értékrendje helyett az élet, a teremtés szárnyal a még megmaradt mezőkön.