Január 30-a van. Máris elmúlt egy hónap ebből az évből, vagyis a mi Tikvicki bácsink már százéves és (néhány nap híján) egy hónapos.

Születésnapja alkalmából az év első napján, azaz január 1-jén néhányan beugrottunk hozzá, hogy felköszöntsük. Szobájában ismerősök ülték éppen azt a bizonyos századikat. Meglepődött, amikor beléptünk. Nem számított vendégekre. De, gondolom, arra sem számított, hogy filmben fog játszani, több mint kilencvenéves korában. Az ember nem számít ilyen dolgokra. Nehéz is lenne, hiszen nem mindenki éri meg a kilencvenet vagy a százat.

Tikvicki bácsit nagy tisztelet és szeretet övezi Szabadkán. Pedig ő „csak” színházba járt. És moziba. Tizenéves kora óta, hetente többször.

Amikor beléptünk kis szobájába, az asztalnál éppen tortát falt. Nagyon megörült nekünk (bár nem ismert fel bennünket — ezt elnézzük neki). Hirtelen tele lett a kis szoba, nem volt hova tenni a török kávét és a tányérokat. Elfogadtunk egy kis szelet szülinapi tortát. Szorongattuk a kávénkat, és megilletődötten hallgattuk a néha már kusza meséit. Piros alapon kék mintás pulcsiban ült, és gyermeki mosolya már-már az óriási, rajzfilmbe illő füléig ért. Ő most a legidősebb férfi Szabadkán. Lehet, hogy a sok színház és a mozi tartósítja az embert. Beléköltöznek a karakterek, a történetek, az egész drámairodalom, a fekete-fehér filmek és a színesek, a dalok meg az a sok tánc. Ott lakik sok színész és színésznő — külföldi és hazai, a Népszínház és a Kosztolányi Dezső Színház egész társulata — a valaha volt és jelenlegi tagokkal. A színháznál csak a csokit és az édességet szereti jobban. Fájlalja, hogy a tévében már nem közvetítenek előadásokat. Neki most már nehezére esik a séta, így nem jut el színházazni. Az operettet szerette legjobban, és ugyanilyen lelkesedéssel ülte végig a Desiré Central Station fesztivál előadásait is. Kiemelt helye volt/van a színházakban. Első sor, közép. Hallókészüléke néha bele-belesípolt egy-egy halkabb jelenetbe, de senki sem bánta, megnyugtató érzés volt ez a hang. Azt jelezte, hogy Tikvicki bácsi csipkegyári szövőmunkás ott ül a nézőtéren. Ő ma már kevesebbet mozog, ezért legyünk az idén mi, legyenek az idén önök Tikvicki bácsik. Azzal a mondattal fejezném be az írást, amellyel ő búcsúzott tőlünk a 100. születésnapján: „Ne hagyjátok a színházat!”, azaz „Ne dajte pozorište!”