Ez ugyan fáj egy darabig, de aztán gyorsan el lehet felejteni. A tengeren egyébként ezzel máshogy vannak. Ott ha az a „bizonyos” hal megszúr valakit, annak súlyos következményei lesznek.

Sorozatunkban természetesen a leginkább fogható halakról fogunk beszélni, most azonban a megszokottaktól eltérően az egyik legkisebbről, de a legveszélyesebbről lesz szó, arról a bizonyos „szúróhalról”.

Horgász ismerősöm éppen a minap tért haza egy tengerparti — montenegrói — nyaralásról, és amikor a fogásairól érdeklődtem, rögtön azzal kezdte, hogy valamiféle hal megszúrta az ujját, olyan erős, napokig tartó fájdalmat okozva ezzel, hogy sokáig még aludni sem tudott rendesen. Pedig viharedzett versenyző a szóban forgó illető, de vajdasági, így hát erről a veszélyforrásról nem tudott. Én tudtam, mert már átestem a tűzkeresztségen, még évekkel ezelőtt. Ezt a halfajtát tehát feltétlenül szükséges megemlíteni.

Mérges tengeri pókhal (pauk)

A mérges tengeri pók- vagy sárkányhalat (Trachinus draco) — a helybeliek által pauknak nevezett állatot — igen komolyan kell venni, és a horogról is csak a legnagyobb óvatossággal szabad leemelni, mert hátúszója alatt méregmirigyek húzódnak. Váladékuk sebbe jutva olyan nagy fájdalmakat okoz, amelyeket csak kórházban lehet megszüntetni. Távolabbi helyen, ahol nincs orvosi ellátás, a szenvedést a seb kivéreztetésével és forró vízbe mártásával enyhíthetjük, a méreg ugyanis hőérzékeny. Ezt a halat azért hoztuk előtérbe, mert általában az elsők között szokott a mit sem sejtő turistapecások horgára akadni. Hátha valakit még idejében meg tudunk menteni attól, hogy a fél nyaralása fájdalmakkal teljen el, allergia esetén súlyosabb tünetekkel.

A halakat természetesen a hozzánk legközelebb eső, legkönnyebben elérhető Adriai-tenger viszonylatában elemezzük. A még 1995-ben horvát nyelven kiadott horgászkönyv hatvanhárom horgászati jelentőségű halfajtát ír le részletesen. Ezek egy része a nyílt tenger lakója, s csak ott — és nem a nyári időszakban — fogható, ezért az átlagnyaraló nem is találkozik vele. Így is marad azonban elég érdeklődő a horgászaton felkínált csalétekre. Ezek közül csak néhány olyan faj van, amely nagy valószínűség szerint áldozatul eshet horgászszenvedélyünknek.

Az első hal, melyet zsákmányul ejthetünk, a közönséges szivárványhal (Coris julis), a horvátok kneznek hívják. Ez a szép, színes hal általában a nagyobb tengeri sziklák, kövek közti homokos helyeket kedveli, közvetlenül a part alatt. Húsa ehető, a helybeliek halászlébe ajánlják.

Közönséges szivárványhal (knez)

Gyakran akad horogra a gyűrűs tengeri keszegdurbincs (Diplodus vulgaris), horvát nevén fratar. Egy kicsit nagyobbra nő, a faroknyélen és a fej mögött is visel egy lefutó csíkot. Egyébként ezüst színű. Egy másik durbincsfajta az írásos sügér (Serranus scriba), horvátul pirka vagy vuk. A piciny példányai akkor is kapnak, amikor a többi halfaj éppen szünetel.

A rózsás keszegsügér (Pagellus erythimus), horvátul arbun vagy barbun, nagyon szép, ezüst színű, viszont sejtelmesen rózsaszín árnyalatokban is pompázik.

Fontos említést tennünk az egyik leggyakoribb horgászzsákmányról, a Diplodus annularisról is, horvát nevén a sparról. Ebből a halból van a legtöbb a parton, és egyike a legfalánkabbaknak. Igaz, hogy eléggé apró termetű, de jól átsütve igazi csemege.

A tapasztaltabb hazai horgászok azonban nem elégszenek meg a tengeri „népség” aprajának ritkításával. Különösen azok nem, akik már nem először randevúznak tengeri halakkal. Az ilyen pecások már kész tervvel érkeznek a helyszínre. Itt azonban még mindig csak egy kissé nagyobb halak alkotják a zsákmány fő részét, mindenesetre nagyszerűen kiegészítik a nyaralási menüt. (Én is ebbe a kategóriába tartozom.)

Most nézzük meg, valójában milyen halakat is lehet idesorolni. A csíkos pérrel (Liza aurata) kezdem, melynek horvát neve cipal. Mindenhol megtalálható, a magasabb vízrétegeket kedveli. Ezüstös testét teljes egészében hosszanti csíkok borítják. Nagyon óvatos hal, átlátszó vízben nappal nagyon nehéz becsapni. Fogásához ködszerű etetés szükséges.

Csíkos pér

Egy másik halat viszont az átlátszó vízben is horogra lehet csalni, ez pedig nem más, mint a tengeri csőrös csuka (Belone belone), melyet a horvátok iglicának hívnak. Hosszú, vékony, hengeres testű hal, kékes-ezüstös színű. Elsősorban vízfelszíni ragadozó. Szája hosszú csőrben végződik. A felső csőre jóval rövidebb az alsónál.

Az angolnát is ide sorolnám, táplálék tekintetében igen válogatós, és a fogási lehetősége is bizonyos periódusokra korlátozódik. Még mielőtt a konyhába kerülne, a biztonságunk érdekében nem árt betartani néhány jó tanácsot. Egyébként ez ugyanaz az angolnafajta, mely nálunk is megtalálható folyókban, és most már tavakban is.

Idesorolnám még a tengeri sügért (Dicentrachus labrax), horvát nevén a brancint, mely sekélyebb tengerrészeken is megtalálható. Nem válogatós, fenéken akár kenyérdarabra is fogható, illetve pergetéssel is becserkészhető.

A halak fogási módozatait a következőkben fogjuk taglalni.

(Folytatjuk.)