Az oromi Szűz Mária Szeplőtelen Szíve-plébánia nemrég ünnepelte fennállásának ötvenedik évfordulóját. Az 1972-ben épült templom jubileumának jegyében szentmise keretében szentelték fel és szólaltatták meg a két új harangot.
A két év múlva százéves, Szent Márton tiszteletére felszentelt harang két testvért kapott, Szent Márk és Szent Imre tiszteletére, a hívek nagy örömére.
— 1977-ben kerültem ide, Orom és Tóthfalu lelkigondozásával bízott meg a főpásztorom. Az év október 15-étől járok Oromra, templomtól templomig 11 km az út, volt alkalmam többször lemérni — meséli az immár negyvenöt éve Oromon és Tóthfaluban is plébánosi teendőket ellátó ft. Utasi Jenő atya a tőle jól megszokott oly kedves derűvel. — Akkor az oromi templom ötéves volt, 1972-ben lett felszentelve. Érdekes, hogy éppen itthon voltam, és teológusként részt vettem ezen az eseményen, nem gondolván, hogy öt év múlva ide kapok elhelyezést mint fiatal pap. Papi életem nagy részét itt töltöttem, valójában az élő közösséggel és a templommal idősödtem. Nagyszerű élmény volt megünnepelni az ötven évet azzal a tudattal, hogy abban az én negyvenöt évem is benne van! Az oromi közösség csodálatos, egy kissé elfogult vagyok, hiszen annyi év után az a lelkület, amelyet fiatal papként megtapasztaltam, megmaradt, nemzedékről nemzedékre szállt. Én ezt annak tulajdonítom, hogy a templomépítés összekovácsolta a közösséget. Orom fiatal település, hiszen az Orom és Kispiac, illetve Csantavér közötti tanyavilágból sokan beköltöztek, így alakult ki a falu, tehát nincs több évszázados hagyománya, s ahhoz képest milyen csodálatosan összekovácsolódott azáltal, hogy a templomot annak idején adakozással és közös munkával megépítette. Az egykori templomépítők mesélték, hogy amikor az alapokat töltötték fel földdel, a már lepusztult tanyákról hordták be a döngölt földet traktorokkal, összefogva, napokig tartó munkával, és a falak fölhúzásában is lelkesen részt vettek. Ez a lelkület megmaradt bennük. Én itt lakom Tóthfaluban, kijárok Oromra, s mindig kész állapotok fogadnak, a fű lenyírva a templom körül, a templom feltakarítva. Ma is szívügyük a templom, pedig ez nem a templomépítő nemzedék, hanem már az utódok.
Utasi Jenő atya
Az atya azt is elárulta, nem az ő ötlete volt a harangállítás, hanem csak beleállt. Mint annyi más nemes ügybe — teszem hozzá.
— Amikor arról beszélgettünk, hogyan kell méltó módon megünnepelni az ötvenedik évfordulót, a hívek részéről jött az ötlet. Olyan értelemben volt benne valamilyen részem, hogy 2000-ben építettük a tornyot, s eleve három harangra terveztettem, ám csak egyet, az 1925-ben öntött, 6 mázsa 16 kilós harangot szereltettük be, így még két hely maradt ott. Érdekes az öreg harang története is, hiszen a gádori harang van nálunk, a német települést a II. világháború után lerombolták, a harangot kidobták a toronyból, harminc évig egy tanyán volt, utána 1977 őszén került Oromra, és több mint húsz évig várta, hogy újra megszólalhasson. És lám, most két testvért kapott. Maga a csoda, hogy adakozásból összegyűlt a hatalmas összeg, hiszen a két harang majd 30 000 euróba került, 1 millió dinárt kaptunk támogatásként az igazságügyi minisztériumtól, a többit a hívek adták össze összefogással. Ezt a csodát sokszor megéltem, hiszen az oromi híveket dicséri, hogy bármilyen munkálatba is fogtunk az évtizedek során, mindig összejött közadakozásból a pénz. A templomépítő lelkület ma is megvan az oromiakban.
Utasi Jenő atya, Marko Nikolić, Msgr. Fazekas Ferenc, Nyilas Mihály, ft. Szabó Szepesi Csaba és az új harangok (Orom Helyi Közössége felvétele)
Ft. Szabó Szepesi Csaba káplán néhány hete (újra) Utasi Jenő plébános munkáját segíti. Mintegy inasként, gyakornokként a szemináriumi és egyetemi évek során megszerzett elméleti tudás után egy gazdag plébánosi tapasztalattal bíró atya mellett sajátítja el a hivatás teendőit (a klasszikus teológiai tudás kevés az élethez), ami túlmutat a szigorúan vett papi szolgálaton, vagyis az imádságon, a szentmise bemutatásán és a szentségek kiszolgáltatásán, hiszen ma plébánosnak lenni ezermesterség — fogalmazza meg gyönyörű hasonlattal.
— Régi-új helyről van szó, hiszen 2020-ban öt hónapot töltöttem Oromon, illetve Tóthfaluban. Megelőzően nem ismertem az oromiakat, sem a települést, Tóthfaluról viszont voltak ministránstábor-élményeim. Előtte éppen Rómában tartózkodtam, tanulmányokat folytattam, és ez akkor elég nagy váltás volt. Őszintén megmondom, hogy nekem a nagyvárosi élet túl sok, kóválygok benne. Jót tett nekem ez a nyugodt, csöndes, természetközeli életmód, és jól éreztem magam az itteni emberekkel. Jó volt az, hogy lépésről lépésre, különféle lelkipásztori szolgálatok által meg lehetett ismerni az oromiakat. Szerencsém volt meglátogatni azokat az embereket, akik nem tudnak eljutni a vasárnapi szentmisére, azaz a szentségekben sem tudnak részesülni. Amellett, hogy elvittem hozzájuk a szentségeket, elbeszélgettünk, meghallgattam őket, amire nagy igényük van. Nemcsak a mostani generációknak az élettörténetébe lehet így beletekinteni, hanem ahogy mesélnek, visszavezetnek a régi időszakokba is, a negyven-ötven-hatvan évvel ezelőtti életbe, kisgyermekkoruk, a régi tanyasi élet világába. Jó volt hallgatni ezeket a történeteket! Amikor most áthoztam a dolgaimat, ahogy bejöttem a templomba, meg utána a plébánia szobai részében, ahol korábban is laktam, átsuhantak rajtam a korábbi oromi tapasztalatok és az itt megélt élmények. Jó volt látni azt, hogy — igaz, a mai világban már nagyon sok kihívás van, mely a közösségeket veszélyezteti, gondolok például a nagymértékű elvándorlásra — ami évtizedekkel ezelőtt itt fontos volt az embereknek, annak azért még mindig van ereje. Összefognak, tesznek a közösség és az egyház javára — ezt jól példázza a jubileumi ünnepség és a harangok kapcsán tapasztalt közadakozás.
A templom oltárképét és stációit Paládia nővér festette
Az adai származású, fiatal pap arról is mesélt, miként választotta a hivatását.
— Amikor az emberek felteszik ezt a kérdést, gyakran azt várják — hiszen ez van a köztudatban —, hogy valami különös történik, ami magával ragadja az embert, és onnantól kezdve azt mondja, követem az Urat. Én nem tudok ilyesmit felhozni. Elsőáldozás előtt kezdtem el ministrálni, és bekerültem a templomi légkörbe, ahol az ember megtapasztalja a jelenlétet. Istent nem feltétlenül az érzékszerveink által tapasztaljuk meg. A templomban érzem, hogy a légkör, a környezet valamit felszabadít bennem, megnyit olyan dolgokat, amelyeket a hétköznapokban, főleg a mai gyors világban nincs időnk észrevenni. Tele vagyunk belül, és a csendesebb, mélyebb dolgokat nehezen érzékeljük. Én nagycsaládból származom, emlékszem, az ébredés utáni félig éber állapotban is éreztem a többiek jelenlétét — nem kellett hallani vagy látni a másikat. Ehhez tudnám hasonlítani azt a tapasztalatot, amely engem a templomban magával ragadott.
A két új harangot a magyarországi, őrbottyáni Gombos harangöntő dinasztia tagjai és munkatársai készítették. Az ünnepi szentmisét Msgr. Fazekas Ferenc egyházmegyei kormányzó celebrálta, az eseményen tiszteletét tette Marko Nikolić, az igazságügyminisztérium vallásügyi igazgatóhelyettese, valamint Nyilas Mihály igazságügyi államtitkár.
Az új harangok, mielőtt felkerültek volna a toronyba (Orom Helyi Közössége felvétele)
Az oromi Szűz Mária Szeplőtelen Szíve-templom
