Tizenkilenc színész, egy rendező, egy felügyelő és egy technikus költözött be egy hónapra a csupán 192 lakost számláló faluba azzal a céllal, hogy készítsen egy jó darabot. Van, aki először, és van, aki kilencedszerre választja Kavillót nyári otthonául. A rendező, Lénárd Róbert irányítása alatt amatőr színészek, akadémisták és hivatásos színészek dolgoznak az előadás megvalósításán három héten át. Ez idő alatt kosztümöket varrnak, szöveget gyakorolnak, újságírókat és családtagokat fogadnak, tortát sütnek, fonatot igazítanak, dalokat költenek, tanyát csinosítanak. És ezután indulhat csak a turné! Ebben az évben huszonkét helyszínen mutatkozik be a Tanyaszínház. Általában azokra a településekre látogat el, amelyeknek nincs kőszínháza. A bemutató július 19-én lesz a kavillói tanyabázison. A rendező Burány Béla Mé piros a gólya csőre? — Erotikus és obszcén népmesék a Délvidéken című művéből válogatta össze az idei előadás, a Pajzán históriák szövegét.

— Néhány évvel ezelőtt merült fel bennem az ötlet, hogy a Tanyaszínházban foglalkozni kellene a Burány-féle gyűjtéssel, nem mehetünk el ugyanis szó nélkül a tény mellett, hogy fogy a magyarság — mondja az előadás rendezője, Lénárd Róbert. — Nagyjából ezerszáz népmese található ebben a könyvben. Úgy fogtam neki a munkának, hogy először is alaposan átrágtam magam ezen a Biblia terjedelmű anyagon. Miközben olvastam, lejegyeztem, hogy melyek azok a mesék, amelyeket szívesen színpadra vinnék, és hogy mely szöveg működne mint drámai szituáció. Ötven ilyet találtam. Mivel Virág György, a Zentai Magyar Kamaraszínház tagja és Mészáros Gábor, a Kosztolányi Dezső Színház művésze népzeneimádók, őket kértem meg, hogy a mesékhez gyűjtsenek össze olyan autentikus vajdasági népzenét, amelyben van egy kis pajzánság. Nagyon értékes munkát végeztek. Szeretném kiemelni Dévai Zoltánnak, a Zentai Magyar Kamaraszínház művészének és Molnár Gábor Nóra akadémistának a munkáját is, ők ugyanis a megálmodói az előadás koreográfiájának. Vajdaság Dekameronját szeretném létrehozni ezzel a darabbal.

Gombos Dániel, az Újvidéki Színház színésze, a Tanyaszínház alelnöke kilencedik éve issza kávéját a tanyasi bögréből. Tavaly a kisvárdai határon túli magyar színházak fesztiválján fődíját elnyerő Ilja próféta színészeként, az idén pedig a háttérből követi és felügyeli a tanya körül zajló eseményeket.

— Az újvidéki betondzsungel után felüdülés kijönnöm a tanyára. Itt kék ég, zöld fák, élő természet vesz körül. Év közben tíz hónapot a kőszínház fekete falai között töltök, ezért ez az egy hónap úgy hat rám, mintha levennék rólam a láncokat, és felszabadulnék. Levegőhöz jutok a Tanyaszínházban. Az idén az én feladatom az, hogy zökkenőmentes próbákról és turnéról gondoskodjak a tanyalakóknak. Ebben Magyar Attila, a Tanyaszínház elnöke van segítségemre. Attila minden évben — még jóval a Kavillóra való költözésünk előtt — hónapokig fáradozik azon, hogy nyáron minden akadálytalanul folyjon. A Tanyaszínház sok mindent megélt már. Az egyik évben például minden második nap kilyukadt a gumija a traktorunknak, amellyel faluról falura közlekedtünk, és olyan is volt már, hogy útközben szétesett a lakókocsink. Játszottunk már előadást autófénynél is, mert a faluban elment az áram. Az is megesett már, hogy ellopták az összes áramkábelünket. De egyik esetben sem estünk pánikba, mert tudtuk, hogy mindent meg tudunk oldani valahogyan. Lénárd Róbert szokta mondani, hogy nem beszélni kell a gondról, hanem megoldást kell rá keresni.

László Judittal, a Zentai Magyar Kamaraszínház tagjával jóízű barackmajszolás közben beszélgettem. Boldogan mesélte, hogy a tanyaszínházasok milyen jó kapcsolatot ápolnak a kavillói lakosokkal.

— Jókat nevetünk, amikor azt kérdezik tőlünk, hogy „próbáztok már”? A helyiek nagyon pozitívan viszonyulnak hozzánk. A szomszédtól rendszeresen kapunk tojást és tejet, és a ránk főző nénik is nagyon odaadóak. Ha vendégeink vannak, akkor tőlük kapunk kölcsön evőeszközt és tányért is. A túlsó szomszéd egy ezermester, ő szerszámokkal lát el bennünket. Persze előfordult már olyan is, hogy átszóltak a túl hangos zene miatt, de ennek az ellenkezője is megtörtént már: Eta néni például reklamálni szokott, ha nem hallja a muzsikánkat vagy a hangunkat. Szóval az itteni lakosok teljesen beépülnek az életünkbe, és mi is az övékbe. Szeretik, hogy egy hónapig nyüzsög a falujuk.

Siflis Anna amatőr színészként állja meg a helyét a Pajzán históriákban.

— Mielőtt kiköltöztem, féltem, hogy vajon tudok-e majd azon a szinten teljesíteni, mint egy hivatásos színész. Most már látom, hogy mindenki nagyon segítőkész és elnéző, ezért nem érzem magam náluk kevesebbnek. Mivel középiskolai tanulmányaim után színházi rendezéssel szeretnék foglalkozni, ez jó alkalom arra is, hogy ellessek néhány trükköt Lénárd Róberttől, és hogy figyeljem, hogyan lehet összehangolni ennyi személy munkáját. Róbert nagyon jó ember és a szakmájában is kiváló. Amellett, hogy rendez és koordinál bennünket, órákat is tart, melyeken Brechtről, a színházról, a vásári komédiáról társalgunk.

Amíg kint voltam a tanyán, felfigyeltem egy fiúra, aki folyton varrt valamit. Vagy egy csipkedarab, vagy egy olló, vagy egy ruhaszínező, vagy egy szétvágott pulóver volt a kezében. Rutonić Róbertról, a Zentai Magyar Kamaraszínház művészéről van szó. Ő tervezi és varrja a história kosztümjeit.

— Nagy fába vágtam a fejszémet, tizenkilenc emberre kell ugyanis mintegy harminc ruhát szabnom. Nyolc éve vagyok tanyaszínházas, ezért tudom, hogy a szellős, a lenge, a napot nem vonzó jelmezek kímélik a színészeket. Régi, használt, a padlásokon talált ruhákat szedtem elő, szabtam át, és hasznosítottam újra, s ingeket, kötényeket, kiegészítőket, bő szoknyákat és nadrágokat varrtam belőlük a több héten át tartó pajzánkodáshoz.

Bízunk benne, hogy nemcsak a ruhák, hanem az időjárás is kegyes lesz a tanyaszínházasokhoz, és még sok éven át etethetik a tanya cicáját.