A 19. és 20. század fordulóján megjelent újságokat olvasva néha olyan érzésem támad, mintha az elmúlt száz év történései alig vagy semmit sem változnának, mintha bizonyos létfontosságú megnyilvánulások egy helyben topognának, s alig észrevehetően araszolgatnánk egy megkövesedett mederben.
A népnevelés kérdésével az elmúlt időkben sokan és sokszor foglalkoztak. Az ilyen jellegű írások mindig helyzetfelmérést is tartalmaztak, amelyekre azután ráépültek a különféle reformjavaslatok. A helyzetfelmérések általában igen tanulságosak lehetnek számunkra a múlt és a jelen összefüggése tekintetében, így többek között számos korunkban is tapasztalt — jó vagy rossz — folyamat megértéséhez is hozzájárulhatnak.
Igen figyelemre méltó volt számomra az a cikksorozat, melyet négy részben jelentetett meg a Bácskai Ellenőr 1881 októbere folyamán Népnevelésünk címmel Handelsman József tollából. A szerző elöljáróban megállapította, hogy amennyiben módja van valakinek tanulmányozni az angol, a francia meg a német statisztikákat, akkor nagyon hamar világossá válik számára, micsoda elmaradott állapotok uralkodnak Magyarországon a népnevelés terén, milyen sok lenne a tennivaló az áldatlan helyzet megváltoztatása érdekében. A reformokat mindenekelőtt a népiskolai oktatásban kellene elkezdeni, „nem pedig a tetőn”. Hogy mire is gondolt Handelsman a tetőt illetően, kiderül írásának folytatásában. Ez volt ugyanis az az időszak, amikor a „tanítóképezdei tanfolyamot megnyújtották”: háromról négy évre emelték a majdani tanítók kiképzését, azért, hogy a jövő néptanítójának „a szellemi és gyakorlati kiképzése tökéletesb legyen”.
A cikksorozat írójának az volt a véleménye, hogy az oktatási rendszer megreformálását az elemi iskolákban kell megkezdeni. A tanítók négy évig tartó elméleti és gyakorlati oktatása szerinte végeredményében ugyanaz marad, mint a hároméves képzés során, mivel a képzőbe iratkozók négy év elemi és négy év gimnáziumi tanulmány után nyerhetnek felvételt a képzőbe, de ott a tantárgyak száma csak a pedagógiával „és egy kis zené”-vel bővül, a többi tananyag pedig az előző nyolc év tananyagából tevődik össze. S hogy ez az állítása valóban igaz, bizonyítja az a tény, hogy a képző tanterve meg a tankönyvek is megegyeznek a gimnáziuméival. Ergo, állítja Handelsman, a tanítóképző nem más, mint ismétlőiskola.
Nincs jó véleménye a majdani tanítók gyakorlati oktatásáról sem, melyet „valóságos komédiá”-nak nevez. Egy növendék ugyanis évenként két, legjobb esetben három gyakorlati órát tarthat. A tanulmányok befejezésekor azzal szembesül a leendő tanító, hogy mindent újra kell tanulnia, mert azzal, amit tanult, nem képes megfelelni az elvárásoknak. Végső soron minden kezdő tanító „tapasztalathíjas”.A törvények értelmében mindazokat, akik sikerrel elvégezték a tanítóképzőt, két év gyakorlatra utalják annak érdekében, hogy majd valóban teljes értékű tanítói munkát végezhessenek. A kétéves gyakorlat végére az ún. záróvizsga tesz pontot. Tehát, állapítja meg a szerző, tizennégy év tanulásra van szükség ahhoz, hogy valaki tanító lehessen, a végeredmény pedig a legjobb esetben az évi 360 forintos fizetés lesz, ami igen kicsi.
A helyzetfelméréshez tartozik azoknak a körülményeknek a leírása is, amelyek között a tanítók legtöbbje dolgozik. Nem ritka eset, hogy egy-egy tanteremben 120-150 kisdiák szorong egymás mellett, s az elsajátítandó tananyag mennyisége is nagy. A minőségre és nem a mennyiségre kellene törekedni. Az elemi iskolák épületei általában nem megfelelőek. A tágasság, a jól szellőztethetőség, a tisztaság, a világosság biztosítása tekintetében sok a kívánnivaló, mint ahogyan a megfelelő iskolapadok hiánya is nagyban hozzájárul az elemi iskolák áldatlan körülményeihez.
Mind az erkölcsi, mind a testi nevelés igen elhanyagolt területe az oktatásnak, konstatálja a cikksorozat szerzője. Egy évtizede még az volt a cél, hogy minél többen megtanuljanak írni és olvasni, a századfordulóra viszont az, „hogy önerején továbbfejlődő és önmagát fönntartani és tovább képezni tudó polgárok jöjjenek ki a muzsák szent templomából”.
Az erkölcsi érzék és értékek romlásáról is szót ejt Handelsman. Hangsúlyozza, az iskola hiába igyekszik megtanítani az erkölcsi normákra vonatkozó tudnivalókat, ha azok működését a társadalmi életben nem tapasztalják az emberek. Kiemeli a testnevelés fontosságát is, és szóvá teszi, hogy a meglevő iskolák tornatermei, ha egyáltalán vannak ilyenek, nem felelnek meg azoknak a követelményeknek, melyek között ennek a tantárgynak az oktatása eredményes lehetne. Erre vonatkozóan a heti két órát is keveselli.
Ha figyelmesen olvassuk az írásokat, nem lehet nem észrevenni, hogy tulajdonképpen miért is íródott a Népnevelésünk című cikksorozat. Amikor a szerző felsorolja azt, hogy mi mindent kell megtennie egy tanítónak a már említett fizetésért, és azt is hangsúlyozza, miszerint egy kocsis a tanítóénál tisztességesebb fizetésre számíthat anélkül, hogy tizennégy évig kellene képeznie magát, akkor világossá válik, hogy a negatívumok felsorolásának hátterében nemcsak a reális helyzet feltérképezése áll, hanem a tanítói bérek növelésének kérdése reformfeltételként is igen hangsúlyos helyet kap. Merthogy: „Az anyagi gond megtöri a szellem mozgékonyságát, lecsillapítja a buzgóságot és végtére a magasztos cél, a nagy munka, a halhatatlanság babéra, ezek csillogó frázisok, amelyekkel a gyomor jó nem lakik!”
